Január 16-19. Képekkel frissítve

Reggel fél hétre jött értünk a hajótársaság shuttle busza. Kb két óra alatt értünk Padang Bai-ba, ahonnan a hajó indult Gilire. Az úton megismerkedtünk egy svéd nővel (Anna), aki a 8 éves kislányával (Olivia) utazott. A kislány nagyon cuki volt, meglepően jól beszélt angolul. Annáról megtudtuk, hogy hat évvel ezelőtt nagyon súlyosan megsérült egy autóbalesetben Olaszországban és azóta erős fájdalomcsillapítókon élt. Azt mesélte, hogy elment Indiába egy ajurvédikus gyógyítóhoz, ott volt kb. egy hónapig, ami után meg tudta felezni a gyógyszeradagját és újra tud olyan mozdulatokat tenni a lábával, amit addig nem. Nagyon nagyon boldog volt. Az egész nőből sugárzott az életöröm, nagyon jó élmény volt vele beszélgetni.

A hajó megállta volna a helyét bárhol Európában. Gyors, légkondis, kényelmes volt és az út alatt a Mr. Bean vakáción-t vetítették. A szigetek, amik mellett elmentünk, gyönyörűek voltak. Az út nagy része alatt azonban csak a nyílt vizet lehetett látni, úgyhogy szundikáltam egy kicsit.

Gili szigetek három pici szigetből áll, Gili Trawangan a legnagyobb ezek közül. Party szigetnek is hívják (és jól teszik). Bár közel van Balihoz, a kulturálisan eléggé különbözik tőle. Gilin muzulmán vallásúak a helyiek. Van is két mecsetük, ahonnan napi ötször szól a müezzin. A szállásunk pont az egyik mellett van, úgyhogy miután többször felkeltünk hajnali ötkor a borzasztó "énekre", vettünk füldugót. Mondjuk engem a baromi hangos kakasok jobban zavarnak. Ami vicces, hogy kakasok Kutában is voltak, pedig az azért nagyobb város.

A szállásunk közel van a kikötőhöz (ami azt illeti, itt minden közel van a kikötőhöz), Google mapsen is be volt jelölve a hely, de a trükk az, hogy itt kevés utcának van neve. Jól el is tévedtünk, 1 órán keresztül kavarogtunk. Aztán a helyiek segítségével megtaláltuk a szállásunkat, de egyszerűbb lett volna az elején taxiba ülni. Taxi alatt egy szekeret kell érteni, ugyanis a szigeten nincs motorizált közlekedés a hajókat kivéve. Mindent és mindenkit ezeken a pici lovak által vontatott szekereken szállítanak. Ezen kívül vannak még biciklik, meg a lábad.

A szállásunk annyiban hasonlít az előzőre, hogy egy pici szoba plusz fürdőszoba az egész. Ez is egy vendégház, de elég pici, négy szoba van csak benne. Meleg víz nincs, de igazából nem is kell. A csapból enyhén sós víz jön, úgyhogy a hajam mostanra lassan egy tömbbé áll össze. (Azt hiszem, eljött az ideje, hogy ásványvízzel öblítsem le). A tulaj (Ang) a szomszédban lakik. Amikor megérkeztünk, a nők az utcán főztek nyílt tűz felett, készültek a másnapi ünnepre (Mohamed szülinapját itt január 17-én ünneplik, máshol meg máskor). A gyerekek meg mellettük játszottak önfeledten.

Miután kipihentük az utazást, lementünk a partra fürcsizni. Szép, tiszta vizű, homokos strand van itt. A nap baromi erősen süt, naptej nélkül 10 perc után garantáltan leégtem volna. A vállamat így is megkapta egy kicsit a nap a bolyongás alatt.

Fürcsi alatt elmentünk a búváriskolába, hogy tanfolyamra jelentkezzük. 3 nap alatt meg lehet csinálni a nyílt vizi tanfolyamot (Open Water Course), ami után kapsz egy bizonyítványt, amit a világon szinte bárhol elismernek és merülhetsz 18 méterig. Nem voltunk teljesen biztosak benne, hogy tetszeni fog nekünk, de nagyon reménykedtünk.

Este elmentünk bulizni. Van ám itt éjszakai élet rendesen, buli van egészen kora reggelig. Hajnali négyre értünk haza, másnap 8:30-tól kezdődött az oktatás, szóval nem sokat aludtunk. 

A oktatást oktató videókkal kezdtük, amin ork többször elbóbiskolt. Ez ment egész délelőtt, ami elég fárasztó és unalmas volt, de az ebédszünet után jött az izgibb része. Átmentünk a medencéhez, ahol megtanultuk összeállítani a felszerelést, aztán beöltöztünk. Először hozzá kellet szoknunk, hogy a palacból vesszük a levegőt, ami gyorsabban ment, mint gondoltam. Azt hittem, ki fog száradni a torkom és köhögni fogok, de nem így történt. Ezután megtanultuk az alapokat 1 méter mélyen- hogyan távolítod el a maszkból a vizet, ha beszivárog, hogyan lehet kivenni a szádból a regulátort (amiből lélegzel) és visszarakni, hogyan kell a füledben a nyomást kiegyenlíteni, stb. -, aztán lementünk három méterre és ott folytattuk.

- hulla fáradt vagyok, folyt köv holnap, akkor már több időm lesz. :) Eddig elég sűrű volt a tanfolyam miatt. Puszi mindenkinek! Mostmár azért gyakrabban jelentkezünk majd. -

Január 14-15.

Betti:

Kedden 15:20kor indult a repülőnk Berlinből. Berlin-Doha-Bali útvonalon jöttünk, Doháig kb. 5 és fél, Dohától Baliig pedig majdnem 10 óra volt. A repülőn volt minden, folyamatosan etettek minket. Engem a Doháig tartó út is kimerített, nem is mertem belegondolni, mi lesz később. Borzasztóak ezek a hosszú repülőutak. Innen üzenem a Boeingnek, hogy nagyon fasza lett a Dreamliner, de a lábtámaszt nem kellett volna kispórolni. Egyébként nem unatkoztam, végignéztem egy kivételével az összes X-men filmet. Aludni viszont egy percet sem sikerült, úgyhogy már alig vártam, hogy megérkezzünk a szállásra.

A reptéren a legnagyobb feladat az volt, hogy lealkudjuk a taxi árát. Jöttek nekünk azzal, hogy felment a benzin ára, de mi nem hittünk nekik, hiszen tudjuk, hogy az olaj világpiaci ára folyamatosan esik. Mint utólag egy holland sráctól megtudtuk (programozó, a telet mindig Balin tölti), a benzin ára bizony itt felfelé megy (ki tudja, miért), sőt, az árak Balin határozottan felmentek az utóbbi egy évben (megduplázódtak). Szóval megbirkóztunk a taxissal és szerencsésen megérkeztünk a szállásra. Nagy szerencsénk volt, nagyon szép vendégházban sikerült szobát találni és a személyzet is irtó jó fej volt. Egy pici szoba ággyal és zuhanyzós fürdőszobával. Hála az égnek volt légkondi is, mert a kinti időben nehéz lett volna aludni. 28-30 fok és nagyon magas páratartalom. A januári hideg után azért kellett egy kis idő, hogy akklimatizálódjunk. Balin ilyenkor esős évszak van, ami azt jelenti, hogy naponta egyszer-kétszer leszakad az ég, esik 10 percig, aztán gőzfürdő. Egyébként annyira nem vészes. 

Miután megérkeztünk, én beestem az ágyba, ork még elment vacsorát és vizet venni. Reggel hétig aludtam, mint akit fejbevertek. Érdekes módon orkkal teljesen más módon lett jat-lagünk. Én reggel nem tudtam aludni, ő éjszaka. Kellett két nap, amíg ráálltunk a rendes ritmusra. Az első teljes napunk Balin azzal telt, hogy kipihenjük az utazást és eldöntsük, merre tovább. Kutában nem akartunk maradni, mert egy elég zsúfolt város és a tengerpartja ronda és szemetes. A választásunk Gili Trawanganra esett, amiről azt mondják, hogy az a búvárparadicsom. A szálláson tudtunk venni jegyet a hajójáratra, ami elvisz Gilibe. Kicsit izmozni kellett a recepciós fiúval, mert az angolja nem volt az igazi. 

Szóval a maradék időnket Kutában evéssel és sétával töltöttük, illetve azzal, hogy fürdőruhát találjunk nekem. Nem kell mondanom, hogy a fürdőruha projekt nem volt sikeres. Viszont közben jól szórakoztunk az indonéz káoszon. Nagyon keskeny utcáik vannak, ahol autósok-robogósok gyakorlatilag úgy közlekednek és arra, ahogy akarnak. A kedvenceim a telefont nyomkodó robogósok voltak. Nem is nézték az utat.

Az utcákat mindkét oldalról bódék és boltok szegélyezik. Az eladók folyamatosan tukmálják a portékáikat, de egy idő után már fel sem tűnik. Sokkal zavaróbb, hogy a taxisok dudálással jelzik, hogy szabadok egy fuvarra. Sokszor megijedtem miattuk. Kuta egyébként nagyon pezsgő város, este folyamatosan megy a buli. Sokat ebből mondjuk nem látunk, mert nagyon fáradtak voltunk és éjfél körül elmentünk aludni.

Egyelőre tetszik Bali:)

A szállásunk, kilátással és kerti zuhannyal:

Az első ebédünk:

A ronda tengerpart nagy hullámokkal:

Ami kimaradt

Van néhány dolog, amit kihagytam, mert éppen nem volt idõm vagy kedvem leírni részletesen, de feljegyeztem magamnak, hogy később ne felejtsem el. Íme:

A francia lányok esete a bunkó örmény pasival

Clementine és Sarah békésen beszélgettek a hattyúk tava mellett (mert itt ilyen is van, tényleg hattyúk laknak a tóban a város kellős közepén), amikor hirtelen mellettük termett egy örmény és megkérdezte, hogy honnan jöttek. Amint kiderült, hogy Franciaországból, rögtön elkezdte szidni a francia nőket, hogy mekkora ringyók, és egyáltalán nem törődnek a családdal. Milyen dolog már ez, példát vehetnének az örmény nőkről. Képzelhetitek, hogy a lányok hirtelen köpni, nyelni nem tudtak...azért megkérdezték, hogy mégis mire alapozza ezt az elképzelését, mire a pasi azt mondta, hogy egyszer eltöltött három napot Franciaországban...

Az első bevásárlásom

A második napon elmentem az egyik szupermarketbe bevásárolni. Éppen a tejespultot bújtam, amikor odajött hozzám egy pasi kezdetlegesnek sem mondható angoltudással, hogy ő most nekem megmutatja a tutit. Kedves volt, kiválasztotta nekem a frissebb tejet, megmutatta, melyik a jobb márka, elmondta, hogy mire figyeljek, aztán megadta a telefonszámát, hogyha segítségre lenne szükségem, akkor nyugodtan hívjam fel. Bár nem tudom, hogyan képzelte el a kommunikációt, mert addig főleg mutogattuk, azt meg ugye a telefonon nem lehet. Nem tudom, hogy a külföldi férfiakkal is ilyenek-e, de én nagyon sokat találkoztam túl lelkes örményekkel. És többnyire férfiak voltak. Lehet, hogy csak az európai pofim tetszett nekik ennyire.

Gyógyszerhelyzet

Kérem szépen itt mindent meg lehet kapni vény nélkül. Armen azt mondta, hogy ahhoz képest, hogy teljesen kontrollálatlanul fogyaszthatják az antibiotikumot, kevesebb rezisztens törzset dokumentáltak itt, mint európában. Azért halkan megjegyezte, hogy az is lehet, hogy ezek az emberek nem jutnak el a kórházba, vagy ott nem csinálnak tenyésztést...ilyenek a statisztikák.
A legmegdöbbentőbb sztorit Clementine mesélte, aki gyógyszerész és patikában volt gyakorlata. Egy fiatal lány érkezett a patikába és oxitocint kért. Aki jártas a témában, az tudja, hogy a leányzó egy nem kívánt babától próbált megszabadulni. És a patikus nem volt meglepve. Hozzátenném, hogy egy mélyen vallásos országról van szó, ahol a család a legfontosabb (saját bevallásuk szerint).

Örményország és a System of a down

Aki ismeri ezt a zenekart az tudja, hogy örmény származásúak a tagok. Ez a zene egyébként is sajátos hangulatú, de Örményországban hallgatni egy teljesen más élmény. A kedvencem, amikor egy zsúfolt kocsmában felcsendül az egyik számuk és az összes ember elkezdi teljes szívbõl énekelni. Mindig libabőrös lettem tőle.

Aláírás

Azon gondolkodtam, hogy külföldön hogyan kell aláírni a nevem. Mert ugye az útlevélben magyar módon van az aláírásom, elõször a vezeték- aztán a keresztnév. De külföldön hogy hivatalos? Vagy igazából teljesen mindegy?

Szeptember 2. Vasárnap, az utolsó

Eljött ez is. Amikor az ember nekikezd egy hosszabb utazásnak, el sem tudja képzelni, hogy ilyen hamar eljön a hazaút napja. Nagyon gyorsan eltelt ez az öt hét. És még szerencse, hogy írtam ezt a blogot, mert most egy nagy katyvasz van a fejemben, meg nem tudnám mondani, hogy melyik nap mit csináltam.
A mai napom úgy indult, hogy hajnali ötkor betoppant a szobámba egy finn lány (én négykor feküdtem le aludni). Ő is cseregyakorlatra jött, bár nem értem az emberek miért választják pont a szeptembert...mindegy. Délben ki is tudtam kecmeregni az ágyból, nagyon fáradt voltam. Előző este összevesztünk Daviddel, kicsit rosszul is éreztem magam miatta. Később eljött a kolihoz, hogy visszaadja a pendrive-omat, de az örmények csökönyösek, mint a szamár és ha egyszer megsértődnek, akkor biztos lehetsz benne, hogy soha nem fognak megbékélni. Szóval így ért véget rövid ismeretségem Daviddel.
Este elmentünk egy utolsót vacsizni a Caucasusba, elhívtam Arment, meg Arimant is (iráni srác, építészetet tanul itt. Nagyon csípem, igazán jó ember, többek között felajánlotta, hogy kivisz a reptérre). Jól teleettük magunkat újfent. Ha még egy hónapot kéne itt eltöltenem, biztos gurulnék. Vacsi után elmentünk az opera mellé, ahol rengeteg kávézó van szabadtéren, beültünk az egyikbe, beszélgettünk hajnali egyig. Aztán visszavittük a többieket a koliba, Nariman pedig kihozott a reptérre. Most éppen a kávémat kortyolgatom, aztán még el kell mennem a duty free-be, hogy elverjem a maradék dramomat, amit már nem tudok visszaváltani. A repülõm 4.25kor indul örmény idő szerint, 6.15re ér Bécsbe, ahonnan 10.10kor indul pestre a gépem. Hosszú út lesz, majd megpróbálok aludni a repülőn, remélem sikerül majd.
Viszlát Örményország, jó volt itt!
(Azért a biztonság kedvéért megemlítettem az útlevél kezelő leányzónak, hogy szeretem az országát...mondjuk nem hazudtam)

Szeptember 1. Szombat

Mindenkinek üzenem, hogy jól vagyok! Itt semmi jele nincs az egész konfliktusnak, igaz, nem olvasok újságot és nem nézek tv-t. De az örmények nem tudják, hogy magyar vagyok. Nézhetnek akár lengyelnek is :).
De tényleg nem tudnék az egészről semmit, ha ork nem írt volna sms-t.

Augusztus 31. Péntek

Este kijöttem a szobából, mert már nem volt levegő, hiába nyitottam ki az ablakot, itt kint meg olyan jó hűvös van. Kicsit már a fejem is tele volt a kórtannal, az órarendem összeállításával is szenvedtem egy sort... gondoltam, kijövök, leülök egy lócára, írogatok egy kicsit. De itt sem lehet nyugodtan az ember. Ma visszafelé a marshrutkán megpróbált velem kommunikálni egy fiatal srác a kezdetleges angol tudásával. Én nem értem miért élvezik ezt, de múltkor a sofõr beszélgetett velem angolul-oroszul-örményül-kézzel-lábbal nagyon lelkesen. Én kevésbé élveztem. Szóval a srác is a koliban lakik és megtalált engem az udvaron és próbálja folytatni a lehetetlen beszélgetést. Megint én vagyok a szenvedő fél. Azt hiszem inkább visszamegyek tanulni.

Ez után hívott Armen, hogy nem lenne-e kedvem bemenni a városba, hogy találkozzunk. Hogyne, kedvem az mindig van. Elindultam gyalog (taxira már nincs pénzem), de nem is volt baj, mert útközben legalább gyönyörködhettem a távoli vihar villámaiban. A Cascade-nál igazán szépen át lehetett látni az egész város felett. Tényleg nagyon jól nézett ki. A Cascade melletti téren pedig táncházat tartottak, szép örmény népzenével. Azért tudnak élni. Bármennyire is vágyom már haza, azért nehéz lesz itthagyni ezt az országot. Igazán a szívemhez nőtt ez alatt a rövid idő alatt.

Armen elvitt egy osztrák étterembe, ahol kolbászt ettünk mustárral, sört ittunk mellé. Nagyon szeretek vele vacsorázni, egy borzasztóan intelligens és jó humorú ember, érdekes témakról lehet vele beszélgetni. Ő az egyik kedvenc örményem (bár valószínû azért, mert erõsen elüt az átlagtól, már-már nem is örmény).
Odafelé menet pedig olyan történt velem, ami eddig elképzelhetetlen volt itt: eláztam :). Akkor esett utoljára esõ Jerevánban, amikor megérkeztem. Szép keret.

Jaj, nem hittem a többieknek, amikor azt mondták, hogy szívesen maradnának még, de most meg tudom érteni, mit éreztek. A frász gondolta, hogy 5 hét kevés lesz egy ilyen pici ország megismeréséhez. Már csak két napom van. Hihetetlen.

Háromnegyed egykor értem vissza a koliba, de az őr nagyon mérges volt, amiért felkeltettem. Ez egy új pacák, a többiek már hozzászoktak. Mióta beköltöztek az indiaiak, sokkal szigorúbb szabályok vannak. Éjfél után elvileg se ki, se be nem mehet senki, 11 után bezárják a zuhanyzót (ha valakinek van ötlete, hogy miért, akkor írja meg, mert mi nem tudtunk rájönni). Olyan, mintha óvodások laknának itt. Az egyetlen pozitív, hogy azóta kevesebb bogár van a konyhában és nem is olyan büdös, mert gyakrabban takarítják.

Augusztus 29. Szerda

Ma elkezdtem tanulni. Sajnos muszáj. De szerencsére csak 7-én lesz a vizsgám, úgyhogy otthon is lesz időm tanulni. A koliban nem olyan ideálisak a körülmények, ugyanis visszajöttek a lakók. Ez az orvosi egyetem kolija külföldi hallgatók részére, akik főleg indiaiak. Eddig legalább itt nyugtom volt, nem bámult senki, csak a portás, most pedig mindig utánamfordulnak az indiai srácok. Kedd este kimentem futni egy kicsit a koli elé, de borzasztóan idegesítő volt, hogy végig bámultak. Végülis már csak néhány napig kell elviselni, kibírom.
A másik zavaró dolog, hogy Mina, az egyik egyiptomi srác teljesen rám van szállva, hogy mutassam meg neki, milyen itt az éjszakai élet, mert egyiptomban gyakorlatilag nincs. Én pedig egy könnyelmű pillanatomban azt mondtam neki, hogy talán elviszem, azóta nyaggat. Ráadásul szörnyû akvetussal beszéli az angolt, sõt mellé még hadar is, nagyon kell koncentrálni, hogy megértsem, és ehhez már túl fáradt vagyok. Meg igazából mostmár igazán nagy bulik sincsenek, mert mindenki elment. Este is csak Daviddel ültem be beszélgetni a Hemingwaybe.

Augusztus 26-28. Vasárnap-Kedd

Nagorno-Karabakh. Nem tudjátok mi ez? Én sem tudtam. Fogalmam sem volt, hogy létezik. Nos, elég zavaros ennek az "országnak" a jelenlegi helyzete. Jogilag Azerbajdzsánhoz tartozik, magát függetlennek tartja, gyakorlatilag Örményország pénzeli és fõleg örmények lakják. Egyedül Örményországból lehet ide belépni, vízumot kell hozzá igényelni. Az Azerbajdzsánnal közös határ le van zárva. Karabakh konfliktus terület, de tudomásom szerint 1992-ben volt utoljára háború. Néha eldördül egy lövés a határon, néhány katona meghal, aztán mindenki éli tovább az életét. Ha nem lenne a határ, észre sem vettem volna, hogy elhagytam Örményország területét. Szóval gyakorlatilag háborús területen vagyok, de még sosem jártam ilyen békés és csendes helyen.
Az út Karabakhba kb. hat óra. Elvileg 9-kor indultunk volna, fél 11-kor ki is értünk a városból. Útközben megálltunk ebédelni egy patak mellett, nagyon kis hangulatos volt, meg egyébként is szeretem az örmény vidéki ebédeket. Sok-sok zöldség, friss fűszernövény, grillezett padlizsán, sajt, joghurt, tejföl és persze a kihagyhatatlan lavash.
A kísérõink (Artush és egy másik srác) borzasztóan szerencsétlenek, szervezni nem tudnak, angolul beszélni is csak tőmondatokban. Azt tervezték, hogy Tatevnél elmegyünk egy helyre, ahová csak kötélpályás felvonóval lehet eljutni. Csakhogy túl késõn értünk oda és már aznap nem volt több járat. Odafelé lett volna, csak visszafelé nem. Mondták, nem baj, majd visszafele úton. Hát kíváncsi vagyok én erre.
Karbachban megálltunk egy háborús emlékműnél, ami gyakorlatilag egy tank kiállítva, Sushi (ejtsd: susi) felé fordítva. Az angolok erre azt mondanák, hogy weird. És a hülye turista meg odamegy és felmászik rá, csimpaszkodik a lövegen...komoly emlékmű, mondhatom. Mindegy, hozzászoktam már az örmények furcsa dolgaihoz. A nap további részében már nem sok minden történt. Elfoglaltuk a szállodai szobáinkat, a srácok megint grilleztek. Ugyanis megmondták, hogy ez férfi munka, csakis õk tudnak igazi grillezett húst készíteni, a nõk nem. Nyilván erre születni kell, nem tagadom.
A csapatunk további 3 egyiptomival bõvült. A srácok keresztények, a lány muszlim. Még egy. De szerencsére ő nem olyan Taigetosz pozitív, mint Hanna. (Egyszer le kéne fotózni az arcát, amikor csodálkozik, akkor látszik, hogy az értelem halvány szikrája sem található a fejében.) Mivel elmúlt a Ramadán, mostmár ehet napközben is. Ez további problémákat vetett fel. Ugyanis nem ehet ám bármilyen húst! Csak akkorr ehet húst, ha az állat egy bizonyos módon lett megölve (azt hiszem nyaka átvágva, vére kifolyatva). Ezért õk (mert már ketten vannak szerencsére) Yerevánban vettek maguknak húst és azt utaztatták meg. Inkább nem írom le, mit gondolok. (Egyébként tudtátok, hogy muszlimok ehetnek a Ramadán alatt napközben is, ha legalább 80 km-t utaznak? Az egyik kirándulásunk elõtt Hanna meg is kérdezte, hogy mennyit utazunk. Agyam eldobom.) Vacsora után usgyi vissza a szobákba, nehogy véletlenül táncolni kelljen valamelyik örménnyel. Elég ilyesztőek, amikor el akarják érni, hogy jó kedvünk legyen. Artush egyébként is haragszik szerintem, amiért kinevettük a Tatevnál. Pedig lehettünk volna mérgesek is. Jobban járt így mindenki, mintha mérgesek lettünk volna.
Másnap sokat utaztunk. A változatosság kedvéért megint templomokat kerestük fel. De a táj gyönyörű volt. Ugyanaz, mint Örményország, csak sokkal zöldebb. Az első templom után megálltunk egy piacon, ahol gyönyörű gyümölcsöket árultak. Tényleg nagyon szépek voltak, a kofák pedig aranyosak, végigkóstolhattuk az összes aszalt gyümölcsöt. Ebédre vettünk spéci kaját: zöld (fűszer)növények lavash-féle kenyérben kisütve. Nem ettük meg rögtön, hanem elmentünk Sushiba, ahol van egy gyönyörű szakadék, annak a szikláin ülve fogyasztottuk el fejedelmi ebédünket. Közben Pendulumot hallgattam, és ez a három dolog (a látvány, a kaja és a zene) igazán passzolt egymáshoz. Felemelõ érzés volt. Végül mindezt kólával öblítettük le... (életemben nem ittam annyi kólát, mint itt. Annyiba kerül, mint a víz. Viszont light kólát művészet találni, az éttermekben és a bárokban egyáltalán nem tartanak.) Ezután elmentünk megnézni Sushi templomát, ami nem olyan, mint az összes eddigi. A sok kicsi szürke után egy nagy fehér. Itt (egész Örményországban) az a szokás, hogy minden családtagnak gyújtanak gyertyát. Eddig is gyújthattam volna, de nem akartam gyertyákra költeni a pénzem, meg egyébként sem hiszek én az ilyenekben. De most kaptam két gyertyát ingyen, úgyhogy meggyújtottam a családért. Igaz csak kettő...próbáljátok meg elosztani :).
Este bementünk a városba. Amilyen kihalt a belváros nappal, olyan elő este. Látszik, hogy igyekeznek fejleszteni a turizmust. Most épül például egy szálloda a főtér mellett, bár nem tudom, hogy ki jön ide az örményeken és az elvetemült turistákon kívül.
És a legnagyobb meglepetés az ingyenes szabadtéri komolyzenei koncert volt. Frász gondolta, hogy eljövök ide a világ végére és egy európai színvonalú elõadást hallgathatok meg. Bár mint minden ingyenes koncertnek, ennek is megvolt az a betegsége, hogy boldog-boldogtalan eljött. Az emberek ilyenkor hozzák az egész pereputtyot, beleértve a gyerekeket is, akiket nyilván egy cseppett sem izgat a koncert. Helyette inkább szaladgáltak és visítoztak (meg a felnõttek is beszélgettek mellettünk). Ott is hagytuk a felénél a koncertet, mert élvezhetetlen volt ekkora zajban. Sajnos.
Ja, és majdnem elfelejtettem a legviccesebb dolgot. Fogtak egy szilklát, ami szerintük hasonlított egy oroszlánra, megformázták, kifestették és mostmár tényleg úgy néz ki, mint egy oroszlán. Ez még oké lenne, de könyörgöm, ki volt az a nagyon okos, akinek eszébe jutott, hogy az oroszlánnak üvöltenie is kell? És igen, ott üvölt az oroszlán egész nap, mintha a hegy gyomra korogna. Elképesztõ.
Kedden korán (8!) reggeliztünk, hogy legyen elég időnk elmenni a Tatevhez. Azt hiszem, hogy mióta eljöttem otthonról, most ettem először rendes reggelit asztalnál ülve. Valahogy mindig kimaradt, vagy csak úgy kutyafuttában dobtam be valamit.

Szóval sikerült teljesíteni a lehetetlent, eljutottunk a tatevi kolostorhoz felvonóval. Az örmények azt mondják, hogy ez a leghosszabb kötélpálya a világon, de én mindig kételkednve fogadom az ilyen "leg-" információt az örményektől. Azért majd utána nézek. A kolostor olyan volt, mint a többi, de mindig lehet találni valami érdekeset. Itt például gyíkok szaladgáltak a falon, azokat néztem fél órán keresztül egy öreg körtefa árnyékából. Aztán egyszercsak a mellettem ülõ pacák az orrom alá tolt egy körtét. Leszedte a fáról, meg is mosta nekem, hogy megkóstoljam. Megpróbált velem kommunikálni, de nem találtunk közös nyelvet a jelnyelven kivül. Egyem a kis szívét. Azért szeretem én az örményeket, nagyon cukik tudnak lenni, ha akarnak.
És hazafelé úton, amikor már azt hittem, hogy semmi látnivaló nincs már, megérkerztünk Noravankba. Ha választanom kéne, melyik a kedvenc helyem, akkor benne lenne az első háromban. Gyönyörű magas, narancssárga sziklák között van ez a monostor. Nem tudom leírni a látványt. Ezt élőben kell látni.

Augusztus 25. Szombat

Ettem, aludtam, mint a kisbabák. És sajnos búcsút kellett mondanom Ilincának, mert hétfõn megy a repülõje, mi pedig holnap indulunk Karabakhba. Elment az utolsó cserediák, akivel lehetett bulizni. Innentõl kezdve már csak az unalmasak maradtak. Meg én.

Augusztus 24. Péntek

Ma elmentünk az itteni kórtan intézetbe, mert Ilinca megkérte az egyik oktatót, hogy magyarázza el neki a sav-bázis egyensúlyt, én meg úgy gondoltam, hogy hasznos lehet, szóval csatlakoztam. Az oktatót Artemnek hívják, ő az intézet vezetõje, ami azért furcsa, mert még csak 32 éves. A kollégái (akik Francesca és Milena oktatói voltak) ódákat zengtek róla, úgyhogy már nagyon kíváncsi voltam rá. Tényleg jó fej volt a pacák, mindent szépen elmondott, megdícsért minket, hogy milyen okosak vagyunk. Sokat kérdezett az oktatási rendszerünkről, kérte, hogy küldjem el neki a curriculumot, meg az órarendet, mert nagyon kíváncsi rá, hogy máshol hogy tanítanak.
Este elmentünk a Hemingwaybe, ahol mindig kérhetünk zenét, most is azt tettük. Megmutattam nekik a Zagart meg az Irie Maffiát, nagyon szerették. David bátyja (aki két napja érkezett Spanyolországból) bebizonyította, hogy van a világon legalább egy örmény, aki tud táncolni. Ez volt a leghosszabb bulim, másnap délután ötre értem haza.