Augusztus 31. Péntek

Este kijöttem a szobából, mert már nem volt levegő, hiába nyitottam ki az ablakot, itt kint meg olyan jó hűvös van. Kicsit már a fejem is tele volt a kórtannal, az órarendem összeállításával is szenvedtem egy sort... gondoltam, kijövök, leülök egy lócára, írogatok egy kicsit. De itt sem lehet nyugodtan az ember. Ma visszafelé a marshrutkán megpróbált velem kommunikálni egy fiatal srác a kezdetleges angol tudásával. Én nem értem miért élvezik ezt, de múltkor a sofõr beszélgetett velem angolul-oroszul-örményül-kézzel-lábbal nagyon lelkesen. Én kevésbé élveztem. Szóval a srác is a koliban lakik és megtalált engem az udvaron és próbálja folytatni a lehetetlen beszélgetést. Megint én vagyok a szenvedő fél. Azt hiszem inkább visszamegyek tanulni.

Ez után hívott Armen, hogy nem lenne-e kedvem bemenni a városba, hogy találkozzunk. Hogyne, kedvem az mindig van. Elindultam gyalog (taxira már nincs pénzem), de nem is volt baj, mert útközben legalább gyönyörködhettem a távoli vihar villámaiban. A Cascade-nál igazán szépen át lehetett látni az egész város felett. Tényleg nagyon jól nézett ki. A Cascade melletti téren pedig táncházat tartottak, szép örmény népzenével. Azért tudnak élni. Bármennyire is vágyom már haza, azért nehéz lesz itthagyni ezt az országot. Igazán a szívemhez nőtt ez alatt a rövid idő alatt.

Armen elvitt egy osztrák étterembe, ahol kolbászt ettünk mustárral, sört ittunk mellé. Nagyon szeretek vele vacsorázni, egy borzasztóan intelligens és jó humorú ember, érdekes témakról lehet vele beszélgetni. Ő az egyik kedvenc örményem (bár valószínû azért, mert erõsen elüt az átlagtól, már-már nem is örmény).
Odafelé menet pedig olyan történt velem, ami eddig elképzelhetetlen volt itt: eláztam :). Akkor esett utoljára esõ Jerevánban, amikor megérkeztem. Szép keret.

Jaj, nem hittem a többieknek, amikor azt mondták, hogy szívesen maradnának még, de most meg tudom érteni, mit éreztek. A frász gondolta, hogy 5 hét kevés lesz egy ilyen pici ország megismeréséhez. Már csak két napom van. Hihetetlen.

Háromnegyed egykor értem vissza a koliba, de az őr nagyon mérges volt, amiért felkeltettem. Ez egy új pacák, a többiek már hozzászoktak. Mióta beköltöztek az indiaiak, sokkal szigorúbb szabályok vannak. Éjfél után elvileg se ki, se be nem mehet senki, 11 után bezárják a zuhanyzót (ha valakinek van ötlete, hogy miért, akkor írja meg, mert mi nem tudtunk rájönni). Olyan, mintha óvodások laknának itt. Az egyetlen pozitív, hogy azóta kevesebb bogár van a konyhában és nem is olyan büdös, mert gyakrabban takarítják.

Augusztus 29. Szerda

Ma elkezdtem tanulni. Sajnos muszáj. De szerencsére csak 7-én lesz a vizsgám, úgyhogy otthon is lesz időm tanulni. A koliban nem olyan ideálisak a körülmények, ugyanis visszajöttek a lakók. Ez az orvosi egyetem kolija külföldi hallgatók részére, akik főleg indiaiak. Eddig legalább itt nyugtom volt, nem bámult senki, csak a portás, most pedig mindig utánamfordulnak az indiai srácok. Kedd este kimentem futni egy kicsit a koli elé, de borzasztóan idegesítő volt, hogy végig bámultak. Végülis már csak néhány napig kell elviselni, kibírom.
A másik zavaró dolog, hogy Mina, az egyik egyiptomi srác teljesen rám van szállva, hogy mutassam meg neki, milyen itt az éjszakai élet, mert egyiptomban gyakorlatilag nincs. Én pedig egy könnyelmű pillanatomban azt mondtam neki, hogy talán elviszem, azóta nyaggat. Ráadásul szörnyû akvetussal beszéli az angolt, sõt mellé még hadar is, nagyon kell koncentrálni, hogy megértsem, és ehhez már túl fáradt vagyok. Meg igazából mostmár igazán nagy bulik sincsenek, mert mindenki elment. Este is csak Daviddel ültem be beszélgetni a Hemingwaybe.

Augusztus 26-28. Vasárnap-Kedd

Nagorno-Karabakh. Nem tudjátok mi ez? Én sem tudtam. Fogalmam sem volt, hogy létezik. Nos, elég zavaros ennek az "országnak" a jelenlegi helyzete. Jogilag Azerbajdzsánhoz tartozik, magát függetlennek tartja, gyakorlatilag Örményország pénzeli és fõleg örmények lakják. Egyedül Örményországból lehet ide belépni, vízumot kell hozzá igényelni. Az Azerbajdzsánnal közös határ le van zárva. Karabakh konfliktus terület, de tudomásom szerint 1992-ben volt utoljára háború. Néha eldördül egy lövés a határon, néhány katona meghal, aztán mindenki éli tovább az életét. Ha nem lenne a határ, észre sem vettem volna, hogy elhagytam Örményország területét. Szóval gyakorlatilag háborús területen vagyok, de még sosem jártam ilyen békés és csendes helyen.
Az út Karabakhba kb. hat óra. Elvileg 9-kor indultunk volna, fél 11-kor ki is értünk a városból. Útközben megálltunk ebédelni egy patak mellett, nagyon kis hangulatos volt, meg egyébként is szeretem az örmény vidéki ebédeket. Sok-sok zöldség, friss fűszernövény, grillezett padlizsán, sajt, joghurt, tejföl és persze a kihagyhatatlan lavash.
A kísérõink (Artush és egy másik srác) borzasztóan szerencsétlenek, szervezni nem tudnak, angolul beszélni is csak tőmondatokban. Azt tervezték, hogy Tatevnél elmegyünk egy helyre, ahová csak kötélpályás felvonóval lehet eljutni. Csakhogy túl késõn értünk oda és már aznap nem volt több járat. Odafelé lett volna, csak visszafelé nem. Mondták, nem baj, majd visszafele úton. Hát kíváncsi vagyok én erre.
Karbachban megálltunk egy háborús emlékműnél, ami gyakorlatilag egy tank kiállítva, Sushi (ejtsd: susi) felé fordítva. Az angolok erre azt mondanák, hogy weird. És a hülye turista meg odamegy és felmászik rá, csimpaszkodik a lövegen...komoly emlékmű, mondhatom. Mindegy, hozzászoktam már az örmények furcsa dolgaihoz. A nap további részében már nem sok minden történt. Elfoglaltuk a szállodai szobáinkat, a srácok megint grilleztek. Ugyanis megmondták, hogy ez férfi munka, csakis õk tudnak igazi grillezett húst készíteni, a nõk nem. Nyilván erre születni kell, nem tagadom.
A csapatunk további 3 egyiptomival bõvült. A srácok keresztények, a lány muszlim. Még egy. De szerencsére ő nem olyan Taigetosz pozitív, mint Hanna. (Egyszer le kéne fotózni az arcát, amikor csodálkozik, akkor látszik, hogy az értelem halvány szikrája sem található a fejében.) Mivel elmúlt a Ramadán, mostmár ehet napközben is. Ez további problémákat vetett fel. Ugyanis nem ehet ám bármilyen húst! Csak akkorr ehet húst, ha az állat egy bizonyos módon lett megölve (azt hiszem nyaka átvágva, vére kifolyatva). Ezért õk (mert már ketten vannak szerencsére) Yerevánban vettek maguknak húst és azt utaztatták meg. Inkább nem írom le, mit gondolok. (Egyébként tudtátok, hogy muszlimok ehetnek a Ramadán alatt napközben is, ha legalább 80 km-t utaznak? Az egyik kirándulásunk elõtt Hanna meg is kérdezte, hogy mennyit utazunk. Agyam eldobom.) Vacsora után usgyi vissza a szobákba, nehogy véletlenül táncolni kelljen valamelyik örménnyel. Elég ilyesztőek, amikor el akarják érni, hogy jó kedvünk legyen. Artush egyébként is haragszik szerintem, amiért kinevettük a Tatevnál. Pedig lehettünk volna mérgesek is. Jobban járt így mindenki, mintha mérgesek lettünk volna.
Másnap sokat utaztunk. A változatosság kedvéért megint templomokat kerestük fel. De a táj gyönyörű volt. Ugyanaz, mint Örményország, csak sokkal zöldebb. Az első templom után megálltunk egy piacon, ahol gyönyörű gyümölcsöket árultak. Tényleg nagyon szépek voltak, a kofák pedig aranyosak, végigkóstolhattuk az összes aszalt gyümölcsöt. Ebédre vettünk spéci kaját: zöld (fűszer)növények lavash-féle kenyérben kisütve. Nem ettük meg rögtön, hanem elmentünk Sushiba, ahol van egy gyönyörű szakadék, annak a szikláin ülve fogyasztottuk el fejedelmi ebédünket. Közben Pendulumot hallgattam, és ez a három dolog (a látvány, a kaja és a zene) igazán passzolt egymáshoz. Felemelõ érzés volt. Végül mindezt kólával öblítettük le... (életemben nem ittam annyi kólát, mint itt. Annyiba kerül, mint a víz. Viszont light kólát művészet találni, az éttermekben és a bárokban egyáltalán nem tartanak.) Ezután elmentünk megnézni Sushi templomát, ami nem olyan, mint az összes eddigi. A sok kicsi szürke után egy nagy fehér. Itt (egész Örményországban) az a szokás, hogy minden családtagnak gyújtanak gyertyát. Eddig is gyújthattam volna, de nem akartam gyertyákra költeni a pénzem, meg egyébként sem hiszek én az ilyenekben. De most kaptam két gyertyát ingyen, úgyhogy meggyújtottam a családért. Igaz csak kettő...próbáljátok meg elosztani :).
Este bementünk a városba. Amilyen kihalt a belváros nappal, olyan elő este. Látszik, hogy igyekeznek fejleszteni a turizmust. Most épül például egy szálloda a főtér mellett, bár nem tudom, hogy ki jön ide az örményeken és az elvetemült turistákon kívül.
És a legnagyobb meglepetés az ingyenes szabadtéri komolyzenei koncert volt. Frász gondolta, hogy eljövök ide a világ végére és egy európai színvonalú elõadást hallgathatok meg. Bár mint minden ingyenes koncertnek, ennek is megvolt az a betegsége, hogy boldog-boldogtalan eljött. Az emberek ilyenkor hozzák az egész pereputtyot, beleértve a gyerekeket is, akiket nyilván egy cseppett sem izgat a koncert. Helyette inkább szaladgáltak és visítoztak (meg a felnõttek is beszélgettek mellettünk). Ott is hagytuk a felénél a koncertet, mert élvezhetetlen volt ekkora zajban. Sajnos.
Ja, és majdnem elfelejtettem a legviccesebb dolgot. Fogtak egy szilklát, ami szerintük hasonlított egy oroszlánra, megformázták, kifestették és mostmár tényleg úgy néz ki, mint egy oroszlán. Ez még oké lenne, de könyörgöm, ki volt az a nagyon okos, akinek eszébe jutott, hogy az oroszlánnak üvöltenie is kell? És igen, ott üvölt az oroszlán egész nap, mintha a hegy gyomra korogna. Elképesztõ.
Kedden korán (8!) reggeliztünk, hogy legyen elég időnk elmenni a Tatevhez. Azt hiszem, hogy mióta eljöttem otthonról, most ettem először rendes reggelit asztalnál ülve. Valahogy mindig kimaradt, vagy csak úgy kutyafuttában dobtam be valamit.

Szóval sikerült teljesíteni a lehetetlent, eljutottunk a tatevi kolostorhoz felvonóval. Az örmények azt mondják, hogy ez a leghosszabb kötélpálya a világon, de én mindig kételkednve fogadom az ilyen "leg-" információt az örményektől. Azért majd utána nézek. A kolostor olyan volt, mint a többi, de mindig lehet találni valami érdekeset. Itt például gyíkok szaladgáltak a falon, azokat néztem fél órán keresztül egy öreg körtefa árnyékából. Aztán egyszercsak a mellettem ülõ pacák az orrom alá tolt egy körtét. Leszedte a fáról, meg is mosta nekem, hogy megkóstoljam. Megpróbált velem kommunikálni, de nem találtunk közös nyelvet a jelnyelven kivül. Egyem a kis szívét. Azért szeretem én az örményeket, nagyon cukik tudnak lenni, ha akarnak.
És hazafelé úton, amikor már azt hittem, hogy semmi látnivaló nincs már, megérkerztünk Noravankba. Ha választanom kéne, melyik a kedvenc helyem, akkor benne lenne az első háromban. Gyönyörű magas, narancssárga sziklák között van ez a monostor. Nem tudom leírni a látványt. Ezt élőben kell látni.

Augusztus 25. Szombat

Ettem, aludtam, mint a kisbabák. És sajnos búcsút kellett mondanom Ilincának, mert hétfõn megy a repülõje, mi pedig holnap indulunk Karabakhba. Elment az utolsó cserediák, akivel lehetett bulizni. Innentõl kezdve már csak az unalmasak maradtak. Meg én.

Augusztus 24. Péntek

Ma elmentünk az itteni kórtan intézetbe, mert Ilinca megkérte az egyik oktatót, hogy magyarázza el neki a sav-bázis egyensúlyt, én meg úgy gondoltam, hogy hasznos lehet, szóval csatlakoztam. Az oktatót Artemnek hívják, ő az intézet vezetõje, ami azért furcsa, mert még csak 32 éves. A kollégái (akik Francesca és Milena oktatói voltak) ódákat zengtek róla, úgyhogy már nagyon kíváncsi voltam rá. Tényleg jó fej volt a pacák, mindent szépen elmondott, megdícsért minket, hogy milyen okosak vagyunk. Sokat kérdezett az oktatási rendszerünkről, kérte, hogy küldjem el neki a curriculumot, meg az órarendet, mert nagyon kíváncsi rá, hogy máshol hogy tanítanak.
Este elmentünk a Hemingwaybe, ahol mindig kérhetünk zenét, most is azt tettük. Megmutattam nekik a Zagart meg az Irie Maffiát, nagyon szerették. David bátyja (aki két napja érkezett Spanyolországból) bebizonyította, hogy van a világon legalább egy örmény, aki tud táncolni. Ez volt a leghosszabb bulim, másnap délután ötre értem haza.

Augusztus 24. Csütörtök

A mai nap nem kezdődött túl rózsásan. Elmentünk a nagykövetségre, hogy vízumot igényeljünk Karabachba. Ezzel nem is volt gond, de miután kifizettük a vízum árát, teljesen véletlenül kiderült, hogy idõközben a kedves örmény kontaktjaink meggondolták magukat, és elhalasztották a kirándulást 2 nappal. Csakhogy ez elfelejtették velünk közölni. Ezzel a fő probléma az volt, hogy Ilinca hétfõn megy vissza Romániába. Próbáltuk rávenni õket, hogy mégis pénteken induljunk, de nem jártunk sikerrel. Az örmények nem a szervezés mesterei. Mondjuk mit várjunk egy olyan országtól, aminek a fõvárosában a buszoknak nincs menetrendje, csak úgy járnak. Nem csak a marshrutka, hanem a rendes busz, meg a troli is (mert az is van). A metróról nem tudok semmit, nem utaztam még vele és valószínûleg nem is fogok.
Ma beszélgettünk Orkkal és azt mondta, hogy csodálja a türelmem. Nem gondoltam, hogy eljön ez a pillanat, hogy azt mondja rám, hogy türelmes vagyok. Úgy látszik Örményországig kellett utaznom érte. :)
Délután bementem a városba marshrutkával, aminek a sofõrje próbált velem összehaverkodni. Szerencsére tudott egy nagyon picit angolul, úgyhogy csak félig volt mutogatás a beszélgetés. Mindig tartok egy kicsit tőle, hogy elvonom a figyelmüket a vezetéstől. A legrosszabb ebből a szempontból az egyik taxisofõr volt, aki felváltva bámulta Milenát az anyósülésen és engem hátul a visszapillantó tükörben. Én nem tudom, hogy hogyan látta egyáltalán az utat, mert tényleg folyamatosan minket bámult.
Este elmentünk gránátalma bort kóstolni az egyik étterembe. Ilincával és Armennel (a kórélettan intézetben dolgozik, Francesca és Milena járt oda gyakorlatra), illetve Armen elhívta két ismerõsét is. Nagyon kellemes estét töltöttünk együtt, rengeteg dologról beszélgettünk. Megtudtam, hogy nem azért nem bontják el a régi atomerõmûvet, mert nem tudnának máshonnan energiát nyerni, hanem azért, mert a török határ mellett van és stratégiai pontként használják... Agyrém. Megtudtam továbbá, hogy az átlagkereset kb. 144 euro, de a szakorvosok (az állami szektorban) például kb. ugyanannyit keresnek, mint Magyarországon. A privát szektor elég fejlett, mert itt egyébként is fizetned kell a kezelésért, nincs állami biztosítás. És a privát szektorban bizony jól keresnek. Viszont az egyetemért fizetni kell (ha nagyon jó jegyeid vannak, akkor nem kell), sõt a három év rezidensképzésért is (2000 dollár per év), miközben ugye a kórházban dolgoznak. Az egyik lány mondta, aki a kardiológián rezidens, hogy nem igazán tudják, hogy most akkor mi ez, mert dolgoznak, de nem kapnak fizetést, sõt még nekik kell fizetni. És, hogy túl sok orvost képeznek, mert megéri az egyetemnek (minél több diák, annál több pénz ugye). Kb. 400-an vannak egy évfolyamon, mi is ennyien vagyunk a sotén. A különbség, hogy itt max. 3 millió ember lakik (David szerint csak 2 millió), nincs szükségük ennyi orvosra. Ezért (is) megy sok fiatal orvos külföldre.
Aztán Armen megkérdezte, hogy Magyarországon jól élnek-e az orvosok. Megmuttam neki a rezidensek bérét összevetve a BKV bérleti árával, és majdnem lefordult a szekről. Ugyanis ő kb. ugyanennyit keres egy olyan országban, ahol minden féláron van (vagy olcsóbb) Magyarországhoz képest. Tehát ő ugyazzal a végzettséggel relatív jobban él. Furcsa dolgok ezek.  Szóval többé kevésbé sikerült neki elmagyaráznom, mi is a legnagyobb problémánk otthon.
Ja, és a kedvencem: mibõl is él ez az ország? Hát a diaszpórából. Minden évben van egy nap, amikor a külföldön elõ örmények adakoznak a hazájuknak. És vannak közöttük igen gazdag emberek is. Persze a kormány lenyeli az adomány nagy részét, de még így is eljut a pórnéphez valamennyi. Azért van, amit az jól csinálnak. Ez az adomány dolog olyan kis szívet melengető példa. Annyira szeretik ezek az emberek a hazájukat, szomorú, hogy ilyen sokan külföldre kényszerülnek. Az is szomorú, hogy Magyarországról is sokan elmennek, de a magyarok nem szeretik olyan hevesen a hazájukat, mint ahogy az örmények teszik.

És végre láttam az Ararátot! Most nem olyan ködös az idõ, ami valószínûleg összefügg azzal, hogy hűvösebb van. Még mindig nem értem ezt a ködöt ebben az országban, de majd felhajtok valakit, aki meg tudja magyarázni, mert már nagyon kíváncsi vagyok.

Augusztus 20-22. Hétfõ, kedd, szerda

Jé, hétfõn volt augusztus 20-a...kihagytam tűzijátékot. Igazából nem számít, Jerevánban minden nap van. Ez a mániájuk. Ha valakinek szülinapja van, vagy ilyesmi, rögtön szaladnak a tűzijátékért.
Szóval hétfõ reggel nagy nehezen kimásztunk az ágyból, főztünk egy kávét (egy normális konyhában, nem egy büdös, csótányokkal teli helyen, mint a koliban, szóval luxus volt a javából)és nyakunkba vettük a várost. Elõször vennünk kellett egy grúz sim kártyat, hogy tudjunk kommunikálni a lányokkal és Gibonnal. (Összesen öten jöttünk, a román, a német, a litván és az egyik francia lány. Eredetileg úgy volt, hogy Gibon tud Ilincának és nekem szállást intézni valamelyik rokonánál vagy ismerősénél, ezért a többi lány keresett magának szállást egy hostelben. Amikor kiderült, hogy nekünk is hostelbe kell menni, már nem volt hely a lányok hostelében, ezért laktunk mi más helyen.)
Amíg én a simkártyáért álltam sorba, addig Ilinca elment térképért. Útközben összeismerkedett egy grúz sráccal (akirõl nem mellesleg kiderült, hogy operaénekes), aki nagyon kedvesen felajánlotta, hogy du. 5 után körbevezet minket, ha szeretnék. Persze, hogy szeretnénk.
Ezután megmásztuk a "Grúzia anyja" nevezetű szoborhoz vezetõ lépcsõt. Ilincával nevettünk azon, hogy nekünk már minden országban van mamánk (Jerevánban is van egy nagy nõi szobor a hegy tetején, ő a mi mamánk, védelmezőnk :) ). Gibon mondta aztán este, hogy ő azt vette észre, hogy sok posztszovjet országban van ilyen szobor. Aztán beugrott, hogy basszus, ilyen nekünk is van Budapesten (a Szabadság-szobor, és igen, tudom, hogy mi nem vagyunk posztszovjet ország). A szobor mellett van egy erőd, azt is meglátogattuk, aztán lefelé a felvonóval mentünk. Olyan felvonó van Tbilisziben, mint a sípályákon szokott lenni. Ha jól tudom, Budapesten is megfordult néhány ember fejében, hogy jó lenne ilyet építeni a várhoz, de sok embernek nem tetszett az ötlet, mert szerintük rontotta volna a városképet. Itt nem volt ilyen probléma, nagyon kis jópofa és hasznos dolognak tartom, nekem tetszett :). Ezután elgyalogoltunk egy bazi nagy templomhoz, ami szokatlan volt a sok kis örmény monostor után. Nagyon impozáns látvány volt, a kertet is gyönyörûen megcsinálták.
Miután térdig koptattuk a lábunkat, hazamentünk zuhanyozni. Felhívtuk a dalos pacsirtánkat, hogy jöjjön el velünk vacsorázni, mert meg akarjuk kóstolni a grúz specialitásokat. Amikor indulni akartunk, ismét leszakadt az ég (pont ugyanabban az időben, mint vasárnap), úgyhogy a srác eljött értünk taxival és elvitt minket az éttermbe. Megkóstoltunk a khinkalit, ami főtt tésztába csomagolt, gazdagon fűszerezett darált hús. Finom volt, de semmi extra. Érdekesebb volt az énekes története. 27 éves most és csak három éve kezdett el énekelni. A családjában mindenki zenével foglalkozik, viszont ő sosem akart énekes lenni. Egyszer elkísérte az öccsét az énektanárhoz, aki felfedezte, hogy a pasinak sokkal jobb hangja van, mint az öccsének. Ezután fogta magát, otthagyta a munkáját és elkezdett komolyan foglalkozni a zenével. Így kezdődött hát hõsünk karrierje 24 éves korában. (A szakértõket kérdezem: nem túl késõ ez?) Késõbb találkoztunk Gibonnal, az öccsével, meg az ismerõseikkel, belültünk egy helyre sörözni, beszélgettünk sokat és meglepõ módon megint késõn értünk haza.

Kedden a többiek elmentek kirándulni három kisebb faluba Tbiliszi mellett, de én nem mentem velük, mert a városban akartam maradni és Ilincát kivéve elég unalmasak. Nika volt olyan kedves és elvitt egy tóhoz, meg a mellette lévõ skanzenhez. A skanzen nem volt olyan érdekes, összesen három házat tudtam megnézni. Az egyikben viszont elbeszélgettem az idegenvezetővel (aki egyébként festő). 56 éves és három éve született a fia...nem siette el. :)
Este együtt vacsoráztam a lányokkal, aztán Ilincával visszamentünk a hostelbe fizetni. Az egyik lány mondta, hogy van egy nagyon jó bár a városban (Canudo) és a hostel lakóinak az elsõ sör ingyenes. A hostel tulaja alapította, de aztán átadta az egyik haverjának. A tulaj egyébként egy fiatal, harmincas srác, a hostel pedig teljesen tükrözi a személyiségét.
A Canudo egy fantasztikus hely, tele volt külföldiekkel. Találkoztam ausztrállal, új-zélandival, amerikaival, kanadaival és brittel is. Mindannyian angolt tanítanak Grúziaban. Ééés végre megkaptam, amire már három hete várok, igaz nem Örményországban és az illetõ nem európai. Igen, találtam valakit, aki istenien táncol. Fekete bőrű, amerikai, közgazdaságot tanít az USA-ban, és azért ment Grúziába, mert kicsit szeretett volna segíteni valamelyik fejlõdõ országnak (meg gondolom kalandra vágyott). Sanchez 35 éves, de lesett az állam, amikor megtudtam, mert maximum harmincnak nézett ki. Az a kb. masfél óra, amit együtt táncoltunk egyszerűen csodás volt... az egyetlen probléma csak az volt, hogy túl gyorsan ivott meg két felest egymás után és szegénykét a barátai vitték haza, mert alig tudott járni. Sosem láttam még ilyet, hogy valaki ilyen hirtelen lesz rosszul. Az egyik pillanatban még táncoltunk, a következõben pedig már képtelen voltam vele kommunikálni. Még elköszönni sem tudtam tőle, de szerencsére korábban elkértem az email címét. Talán még képet is tudok szerezni, mert a barátai csináltak néhányat rólunk ;). A legszebb éjszakám volt ez, mióta eljöttem otthonról. Gibon azóta azzal cukkol, hogy halálba táncoltam szegényt.

Szerdán fél kettõkor értünk a marshrutka állomásra, mert azt mondták, hogy kettõkor indul az utolsó. Itt minden egyes ember máshogy tudja a dolgokat, az egyik azt mondja, hogy odamehetünk bármikor, lesz helyünk, a másik azt,  hogy csak 5-ig közlekednek a buszok, a harmadik megint mást mond. Így döntsd el... szóval ott voltunk fél kettõkor szerencsére, mert ha késõbb megyünk, akkor már nem lett volna helyünk. Csakhogy meg kellett várni azokat, akik előre megvették a jegyeket, de nem tudtuk, hogy mikor érkeznek. A sofõr mondta, hogy a marshrutka mindenképpen elindul 5-kor, de ha megtelik, akkor hamarabb is. És igen, végül 5-kor indultunk el, több, mint három órát vártunk az állomáson. Közben azért nem unatkoztunk, mert egyszercsak feltűnt egy amcsi pár, akik nem Jerevánba akartak menni, hanem csak a határ mellé. De ugye nem volt több hely, ez volt az utolsó járat, mindenképpen el akartak jönni velünk. 2 óra tárgyalás után beleegyezett a sofõr (aki szintén nem beszélt angolul, Gibon fordított), hogy a hátizsákukon ülve utazzanak velünk. A sofõr viszont annyira megpuhult, hogy két további embert is hajlandó volt felvenni, ők hokedliken utaznak. Vicces.
Csak, hogy izgalmas legyen az élet, 2 órányi távolságra Jerevántól (este 9-kor) defektet kaptunk a semmi kellős közepén. Több, mint fél órát fagyoskodtunk, mire kicserélték a kereket, de legalább a csillagok gyönyörûek voltak. Két srác megállt segíteni, aztán csináltak velünk egy csoportképet. Nekünk mondjuk nem volt akkora élmény, de legyen nekik karácsony...
Aztán a busz megint lerobbant 15 percnyi távolságra az állomástól, 20 percet vártunk, mire jött egy másik. Éjfélre haza is értünk. 11 óra alatt sikerült megtenni egy 5 órás utat. Világcsúcs. Negatív.

Augusztus 19. Vasárnap

Ma korán keltünk, hogy legyen helyünk a marshrutkában, ami Grúziába megy. Több módon is el lehet jutni Jerevánból Tbiliszibe: autóval, marshrutkával és vonattal. Az autó kilőve, a vonat az értesüléseink szerint lassú, maradt a marshrutka. De nem ilyen egyszerû ám az élet, mert mint kiderült, semmi biztosíték rá, hogy beférünk és senki sem tudta megmondani, hogy mikor indulnak (akkor, amikor megtelnek utassal). David leírta az állomás nevét smsben, amit taxisofõrnek mutogattuk bõszen reggel a marshrutka, tbiliszi szavak kíséretében. Szerencsére sikerült átadnunk az infót, meg is érkeztünk idõben. Csakhogy a marshrutka már tele volt, de szerencsére eljött velünk Anush is (örmény, szintén orvostanhallgató), aki elintézte, hogy indulhassunk hamarabb, mint kilenc óra. Sõt, ami még jobb, egy hétszemélyes opelt kaptunk a fenekünk alá, ami valljuk be azért kényelmesebb és gyorsabb is a marshrutkánál.
Az úton a tájban gyönyörködtünk, ami észak felé haladva egyre jobban hasonlít a jól megszokott európai hegyekhez. Sokkal több a fa, kevésbé kopár a táj, bár néha egy-egy elhagyatott gyár belerondít az összképbe.

Azt, hogy Grúzia sokkal európaibb, már a határon látni lehetett. Amint (5 óra utazás után) megérkeztünk Tbiliszibe, már biztos voltam benne, hogy teljesen más lesz, mint Jereván. A kapcsolatunk ezzel a várossal nem indult rózsásan, 2 és fél órát vártunk Gibon öccsére, aki végül elvitt minket a hostelbe. A helyet Nest Hostelnek hívják, két részbõl áll. Van egy része, ami olyan, mint egy koli, emeletes ágyakkal, és van egy másik része, amit privát szobának hívnak, ebben lakunk mi. Van egy külön szobánk, a konyhát és a fürdõt meg kell osztanunk a szomszéd szoba lakóival (egy nagyon kedves fiatal lengyel párral). Közel lakunk a városközponthoz, a tömegközlekedést nem is kell használnunk, mert minden közel van.
A hostel kis családias, igazi bohémtanya :). Egy ötven körüli nõ és egy fiatal srác vezetik a helyet, de kettõjük közül csak a srác tud angolul. Nagyon kedvesek voltak, mindenben segítettek nekünk, a telefont is kölcsönadták néhány percre. Ééés van WiFi. Tiszta Hawaii. Mindezt 15 euro per éjszakáért megkapjuk. Nem olyan olcsó, mint számítottam, de három napot kibírunk így.
Miután megérkeztünk (fél öt), lezuhantoztunk, elmentünk vacsizni, aztán meg a boltba, hogy vegyünk valamit reggelire. Nagy szerencsénk volt, mert pont akkor kezdett el zuhogni az esõ, amikor a boltban voltunk, nem 10 perccel késõbb, mert akkor csúnyán eláztunk volna. Megkérdeztük, hogy gyakori-e, hogy így leszakadt az ég, azt mondták, hogy meleg szokott lenni, most csak egy front jött. Nem is baj, legalább nem fogjuk magunkat halálra izzadni.
Este eljött értünk Gibon az öccsével (Nika) meg az öccse haverjával(Luka). Mindketten 19 évesek, most fejezték be a középsulit. Az Nika jó fej, értelmes srác, felvették az orvosira. Egész este azon kesergett, hogy el akar menni Grúziából, mert itt alig talál lányt, aki lefedzik vele, és elege van, hogy mindig fizetnie kell, ha dugni akar. (Ugyanaz a helyzet, mint Örményországban) Szegénykémet tényleg megsajnáltam és arra gondoltam, hogy Ork biztos felakasztaná magát ebben az országban (is). Luka pedig amerikai grúz. Kint született, amerikai állampolgár, ott járt általános iskolába, aztán az apja (aki Ukrajnában dolgozik olajmérnökként) hazarángatta, hogy itt végezze el a középiskolát. Bizonyára sosem fogja ezt Luka megbocsátani neki. Luka ugyanis fanatikusan amerikai. Nem kicsit, nagyon. Egész este áradozott az állomkról, a végén egy kicsit fárasztó volt már. Még az útlevelét is megmutatta (elõször láttam amerikai útlevelet, és olyan, mint amire számítottam:színes, tele van híres amerikai helyek képével és minden oldalon van egy idézet. Nem szarral gurítanak ám). Egyébként jó fej a srác, ha nem veszed komolyan a sok hülyeségét.
Sétáltunk egy nagyot a városban, ettünk Katchapurit (kenyér valamivel a közepén, sok fajtája van, mi a sajtos-tojásos klasszikust próbáltuk ki), aztán elmentünk a sky-bárba, ami (meglepõ módon) egy épület tetején van. (Mint sok sok más bár és étterem is itt). Hajnal négykor úgy éreztük, hogy ideje lefeküdni, úgyhogy a srácok hazakísértek minket, mi pedig zsákként eatünk az ágyba a fáradtságtól. Hosszú nap volt ez.

Augusztus 18. Szombat

Ma gyönyörû helyeken jártam. Az örmények szerveztek nekünk egy kis körutat, aminek keretein belül (a változatosság kedvéért) megint monostorokat és templomokat látogattunk meg. Nem is ez az érdekes, mert az összes templom ugyanabban a stílusban épült, hanem a táj. Először nem tetszettek nekem ezek a kopár hegyek, de most, hogy láttam egy-két igazán szép völgyet, megváltozott a véleményem. Bár biztos szebb tavasszal vagy õsszel, amikor több esõ esik és a nap sem égeti fel a tájat annyira. A köd viszont még mindig nagyon zavar, sokkal szebb lenne a kilátás nélküle.
Az egyik hely (képtelenség megjegyezni az összes nevet, majd összegyűjtöm hol is jártam) arról híres, hogy ott temették el a pacákot, aki az örmény betűket alkotta. Annyira tisztelték (tisztelik), hogy fogták magukat és a sír köre építettek egy templomot, ami azóta is áll. A szerzetes 440-ben halt meg, ami azt jelenti, hogy majdnem 1600 éve vigyáznak rá rendületlenül.
Az ebédünk fejedelmi volt. Egy random, étteremnek látszó háznál álltunk meg, a hátsó kertben kaptunk asztalt, úgyhogy evés közben élvezhettük a kilátást is. Előételnek grillezett padlizsánt kaptunk zöldségekkel, sajttal, kenyérrel, friss kaporral, bazsalikommal és korianderrel. Én otthon is odáig vagyok a paradicsomért, de sehol sem ettem még olyan finomat, mint itt. Legszívesebben egész nap paradicsomot zabálnék.
A következő fogás kebab (=grillezett husi) volt, amit szintén istenien tudnak elkeszíteni. Kaptunk speckó italt is, ami lényegében felvizezett joghurtos uborkasaláta egy kis kaporral fűszerezve. Ennek a kistestvére a tan, ami felvizezett natúr joghurt enyhén megsózva. Ezt isszák literszámra, David például minden nap megiszik legalább egy pohárral.

Ha már itt tartunk, akkor jöjjön egy kis gasztronómia. Íme egy kis értelmezõ szótár:
Tan: joghurtital
Lavash: az örmény kenyér. Úgy néz ki, mintha kereszteznénk a rétes tésztát a palacsintával. Mindent ezzel esznek.
Lamahjoon: az örmény pizza. Fogják a lavasht, megszórják darált hússal, fűszerekkel és megsütik. Ez a legolcsóbb kajájuk, a kolival szemben lévõ étteremben (ahol már mosolyogva üdvözlnek minket, mint törzsvendégeket) 300 dramba kerül, a városban meg van egy hely, ahol  kemény 100 dramot kell érte fizetni, de a többiek szerint nem finom, én még nem próbáltam.
Kebab: grillezett husi hosszúkás formában
Falafel: darált husi zöldségekkel, lavashba csomagolva
Van még néhány specialitásuk, például a leves, amit a tehén térdéből készítenek. Télen szokás készíteni, állításuk szerint nagyon nehéz étel, ezért isznak mellé indokolatlan mennyiségű vodkát. (Ami egyébként gyümölcsvodka, hasonlóan készül, mint a pálinka, de kevésbé intenzív az íze). Ezen kívül náluk is létezõ fogalom a csülök, és lényegében az állat minden porcikáját megeszik a fülétől a farkáig (na jó, a szemét nem).
És szerencsére az éttermek nagyon olcsók, így végigkóstolhatjuk az étlapot. :)

Augusztus 17. Péntek

Ma búcsúztattuk Milenát és Francescát. Egy nagyon kellemes kis estét töltöttünk el újra a Caucasus étteremben (hol máshol), jól megtömtük a hasunkat es jókat beszélgettünk. A búcsú nagyon furcsa volt, mert attól függetlenül, hogy csak 3 hete ismerem õket, nagyon a szívemhez nõttek (fõleg Francesca). Nagyon remélem, hogy találkozunk még valamikor, mindenesetre mindenki meghívta a többieket a saját hazájába. :)

képek

töltöttem fel pár képet az első néhány bejegyzésbe, nézzétek meg :)
többet is fogok, kommentekkel együtt, addig is itt szemezgethettek, sajnos nem az összeset, mert lassan szinkronizál a dropbox (ami nem az ő hibája, hanem az interneté)

Augusztus 15. Szerda, avagy mi is az a magyar szendvics

Csak itt, csak most megtudhatjátok az igazságot.
A magyar szendvicset nagyon könnyű elkészíteni. Hozzávalók: 2 szelet toast kenyér, hagyma, zöldhagyma, 1db tojás, 3db burgonya és indokolatlan mennyiségű vaj.
Vedd a kenyereket, pirítsd õket ropogósra és hagyd õket kihűlni. A tojásból készíts tükörtojást, a burgonyákat olajban süsd aranybarnára. A hagymát vágd vékony karikákra, a zöldhagymát pedig apróra. Ha ezzel mind készen vagy, kend meg a pirítósokat vajjal (egy kisujjnyi vastagságban), tedd rájuk a hagymakarikákat és borítsd egymásra a két szeletet. Vágd ketté, hogy háromszög formája legyen. Tálald a két szeletet tükörtojással, zöldhagymával és sült burgonyával. Jó étvágyat kívánok a nemzeti specialitásunkhoz!
A recept megszerzéséhez csak Jerevánig kellett jönnöm, azon belül is a Diamond étterembe, ami a Köztársaság tér mellett található. Ez egy többszintes étterem, a tetőről pedig nagyon szépen látszik a szökõkút, ezért is mentünk oda. Megláttam az étlapon, hogy van magyar szendvicsük, gondoltam a név kötelez, egye fene, kipróbálom.
Kérdezték a többiek, hogy tényleg létezik-e ez, vagy csak kamu. Végülis vajunk van, kenyerünk van, hagymánk, tojásunk és krumplink szintén van, megtehetnénk, hogy mindezeket összecsapjuk egy szendviccsé és elnevezzük magyarnak...de sajnos nem, én még nem találkoztam ezzel Magyarországon.
Már biztos írtam, hogy nem egyszerû zöld ágra vergődni a taxisokkal, ugyanis 99%-uk nem beszél angolul. Legtöbbször az egyik örmény vagy iráni srác szokott nekünk segíteni. Néhány hely megy egyedül is: a Cascade, az Opera és szerencsére a Puskin utcát is megértik (azon az utcán van a bárok nagy része). Trükkös feladat azonban visszajutni a kolihoz. Sokszor nem elég, ha megmondod nekik a címet, mert õk sem mindentudók (sajnos) és én még egyiknél sem láttam GPS-t (szintén sajnos).  Este fogtunk egy taxit, Gibon elmagyarázta a sofõrnek, hogy hova vigyen minket, nyugodt szívvel beültünk, én örültem, hogy hazajutunk végre, fáradt voltam. Erre félúton megállt a pasas es a fülünkhöz nyomta a telefont, hogy magyarázzunk el a vonal végén angolul (alig) beszélõ hölgynek, mégis hova szeretnénk mi menni. Ez sem segített sokat, úgyhogy elõremásztam az anyósülésre és kézzel-lábbal hazanavigáltam magunkat (csukott szemmel is tudom már az utat, annyiszor tettük már meg). A végén kaptam egy kézcsókot a sofõrtől. Nagyon intim kapcsolatunk lett 15 perc alatt ;D 

Augusztus 16. Csütörtök

Fürödtünk a Sevanban, grillezett húst, kukoricát, dinnyét zabáltunk és kerülgettük a teheneket a bekötőúton.

Augusztus 13-14. Hétfő-kedd

A hétfő egy kicsit döcögősen indult, mert a vasárnap este kicsit elhúzódott (reggel hatig). Mindenki fáradt volt, senki sem ment gyakorlatra, kint hőség volt, úgyhogy maradtunk a koliban. Megnéztünk egy régi filmet (egy Poe regény feldolgozást). Este egy buliba voltunk hivatalosak, de mivel már mindenki túlságosan tele volt a bulikkal, inkább udvariatlanok voltunk és kihagytuk. Szóval a hétfő nem volt túl izgalmas.
Kedden elmentünk egy múzeumba, ahol rengeteg régi könyvet őriznek. Zömmel örmény nyelvűeket, de akadtak perzsa és arab könyvek is. Az örményeknek tényleg gazdag kultúrájuk volt anno, ezt manapság már nem merném ilyen határozottan kijelenteni. A könyvek nagyon szépek voltak, a tárlatvezető pedig érdekes dolgokat mondott (feltéve, ha sikerült megérteni, amit mondani akar, mert olyan örmény akcentussal beszélte az angolt, hogy csak na). Nem tudom, hogy írtam-e, de azzal van a legtöbb problémám, hogy mindenki más akcentussal beszéli az angolt. Ez a közvetlen kommunikációban annyira nem is zavaró, de a telefonálás tiszta kínszenvedés. A legrosszabb egy francia lány volt (a júliusi csoportban volt, már hazament). Ő olyan erős francia akcentussal beszélte az angolt, hogy ha nem figyeltem oda eléggé, azt hittem, franciául beszél. Tényleg erősen kellett koncentrálnom, hogy megértsem szegényt. Azt mondta, azért beszél így, mert amikor az iskolában tanulták az angolt, mindig csak írásban gyakorolák, sosem szóban. De szerencsére nem minden iskolában van így, a másik két francia lány (Sarah és Clementine) szebben beszél angolul.
Este megint elmentünk az ír kocsmába kvízt játszani, és milyen meglepő, megint nem mi nyertünk. Most egyébként sokkal nagyob volt a hangzavar, mint múlt héten, akkor könnyebb volt megérteni a kérdéseket. Ugyanis a kvíz úgy zajlik, hogy egy srác (Armen) kioszt minden csapatnak egy papírt és egy tollat, aztán kiáll és megpróbálja túlordítani a hangzavart. A játék három fodulós, az első körben általános kérdések vannak, a másik két forduló tematikus. A múlt heti második forduló témája a küzdősport volt, kaptunk fotókat és mellé kellett írni a sport nevét. Elég nehéz volt, mert még sumo birkózást csak felismeri az ember, de azt a sok egyforma távol-keleti küzdősportot nem tudom megkülönböztetni egymástól egy fotó alapján. A keddi második forduló még nehezebb volt. Kaptunk egy lapot, amire országoknak a körvonala volt fénymásolva, illetve a fővárosuk helye x-el volt jelölve (mint egy vaktérképen például, csak kiragadva onnan részleteket). Az összes ország (7 db) egy kontinensről származott. Ki kellett találni az országok nevét, és a kezdőbetűket összeolvasva ki kellett jönnie egy város nevének, ami a kontinensen lévő országok közül az egyiknek a fővárosa. Huh. Még elmagyarázni is nehéz. Arra elég hamar rájöttünk, hogy Afrikáról van szó, és három országot ki is találtunk (nagyon büszkék voltunk magunkra), de sajnos nem voltunk elég pengék Afrika földrajzából, hogy meg tudjuk oldani a feladatot.(Arra gondoltam, hogyha most itt lenne Levente, Zoli vagy Koppány, akkor biztos könnyebb dolgunk lenne.) A műsorvezető egy tök jó fej srác, mint megtudtuk, Hawaii-ról származik (de azt hiszem ő is félig örmény. A neve alapján gondolom, de nem vagyok benne biztos), és azért van itt, mert Hawaii uncsi volt neki. Számtalan furcsa figurával lehet itt találkozni. Beszéltem inidaival, kanadaival, amerikaival (+Hawaii), grúzzal, iránival, orosszal, (plusz ugye a többiekkel, akik ugyanúgy cseregyakorlaton vannak itt, mint én). Sokan félig örmények és csak vakációzni jönnek ide, néhányan pedig itt járnak egyetemre. Zara mondta, hogy van itt egy mondás: az örmények nagy része külföldön él, Örményország csak az irodájuk. (és akkor az itt lakók a bürökraták? :) )
Két dolog van, amit hiányolni fogok, ha hazamegyek: az egyik ez a kvíz (bár lehet, hogy otthon is csinálnak ilyet valamelyik kocsmában), a másik pedig a friss gyümölcslé, amit az utcán lehet venni (olcsóért). Na jó, talán még az olcsó jégrémet is :). Meg az olcsó éttermeket...

Davidnek pedig 15-én (szerda) van a szülinapja (21.), úgyhogy éjfél után megleptük egy tortával. :)

Augusztus 12. Vasárnap

A terv az volt, hogy 10kor indulunk el a szállásról, de jó örmény szokás szerint ez eltolódott fél 12-ig. Megnéztünk még egy monostort Dilijanban, aztán elmentünk a Sevan tóhoz. 1900 méter magasan fekszik, tehát ez a legmagasabban fekvő tó, amiben valaha fürödtem. Érdekes látvány, mert a messzi hegyek nem látszanak, úgy tűnik, mitha tenger lenne. Egyébként nem értem, hogy miért ilyen ködös egész Örményország, de nagyon zavar, mert nem lehet tőle látni semmit, ami kb. 10 kilométernél messzebb van. Szóval fürödtünk a Sevanban, aztán grilleztünk. A part tele volt emberekkel, mindenki grillezett, tiszta füst volt az egész, szólt a fantasztikus örmény mulatós zene az autókból. Ilinca (a román lány) mondta, hogy őt ez az egész a cigányokra emlékezteti. Azt hiszem, igazat kell adnom neki. Tényleg olyan volt, mint otthon egy cigány buli.
Hazafelé belefutottunk egy kisebb dugóba, mert a Sevan olyan nekik, mint nekünk a Balaton: boldog-boldogtalan oda megy a hétvégén pihenni. Az autópályán egyébként nyugodt szívvel előznek jobbról, sőt a leállósáv is elég népszerű.
Az örmény vidék gyönyörű, nagyon sok potenciál van benne, de nem igazán törődnek vele. Lepukkant házak vannak szinte mindenütt, sok helyen üres gyártelepek (gonolom még a szovjet időkből). És ami engem a legjobban zavar: egyáltalán nem törődnek a környezettel. Például az egyik kísérőnk, Artush (aki egyébként orvostanhallgató) kidobta a pet palackot az ablakon útközben, pedig volt elég hely a kisbuszban. Viszont Jerevánt próbálják tisztán tartani, sok helyen vannak gondozott virágok, locsolják a füvet, takarítják az utcákat. Kutyaszart pedig egyáltalán nem láttam.
A legérdekesebb a klíma. Ha egy kicsivel (mondjuk 100 km-rel) északabbra mész, már vinned kell magaddal meleg ruhát. A hegyek miatt sokkal hidegebb van, mint itt Jerevánban. Olyan, mintha egy másik országba utaznál. Az utak nem voltak annyira rosszak, mint amire számítottam, de azért néhány bekötőúttal akadtak gondjaink. Mostmár el tudom képzelni mennyire fárasztó lehetett annak idején hintóval utazni. Bár a legrosszabb akkor is az örmény pop zene volt, amit az örmény srácok hallgattak a buszban olyan hangosan, hogy még akkor is hallottam, ha fülhallgatóval hallgattam a saját zenémet a telefonomról.
Este elmentünk bulizni, a török lánynak (Bensu) ez volt az utolsó estéje. Hajnal hatkor értünk haza, másnap fél kettőkor keltem. Eléggé felborult itt a bioritmusom. Egy kicsit kezd már uncsi lenni az éjszakai élet, mindig ugyanazok a helyek, ugyanazok az emberek... új emberekkel nem igazán tudok ismerkedni, mert a helyiek nem nagyon beszélnek angolul, srácokkal meg őszintén nincs is kedvem beszélgetni, mert a vége úgy is az lesz, hogy le kell vakarni őket magamról. Volt például múltkor egy amerikai srác (aki örmény származású), akivel beszélgettünk egy jót, aztán elhívott táncolni. Amúgy ő is borzasztóan bénán táncol, de a legzavaróbb az volt, hogy 20 perc után megint kaptam a puszikat a nyakamba és hiába mondtam neki, hogy ne csinálja, csak folytatta. Úgyhogy mondtam neki, hogy köszi, de fáradt vagyok a táncoláshoz, inkább leülök a söröm mellé. Így viszont elég unalmas a dolog, mert beszélgetni nem nagyon lehet a hangos zene mellett.
Egy kicsit holtpontra érkezett a lelkesedésem, de majd elmúlik :).
Azt tervezzük néhányan, hogy jövő héten átmegyünk Grúziába. Marshrutkával hat óra alatt el lehet érni Tbiliszit és Gibon is visszamegy, úgyhogy lesz idegenvezetőnk is.

Szombat éjszaka pedig földrengés volt Iránban (azt hiszem, 6,2-es), amit itt is lehetett érezni (itt 2-es volt talán), de mi észre sem vettük, mert aludtunk, mint a kisangyal. (meg egy kicsit messzebb is voltunk az epicentrumtól, mint Jereván)

Augusztus 10. Péntek

Az örmény srácok nem tudnak táncolni. Igazából egyetlen férfi sem ebben az országban, aki grúz, vagy orosz, vagy iráni, vagy csak fél részben örmény. Ez a nap szomorú tanulsága.

Augusztus 9. Csütörtök avagy mashrutkával az operába

Ma voltam gyakorlaton, de csak ultrahangot láttam. Már kezd hozzászokni a szemem és már látom rajta, amit látni illik. :) Ennek örülök, mert mindig gondban voltam az ultrahangképekkel.
Délután elmentünk az örmény nepírtás emlékére alapított emlékműhöz és múzeumhoz. Kértünk tárlatvezetést, de csak franciául beszéltek, angolul nem, ezért a francia lány (Sarah) fordított nekünk. A legérdekesebb, amit megtudtam, hogy csak 20 ország ismeri el az örmény nepírtás tényét, az USA-ban csak 40 valahány állam, de nem az összes. Az emlékmű közepén tűz ég az áldozatok emlékére. A háttérben siratószerű zene ment, tényleg úgy éreztem magam, mintha temetésen lennék.Az év folyamán van emléknap is, amikor a legtöbb örmény kimegy az emlékműhöz és visz egy szál virágot. David mondta, hogy hatalmas virágkupac szokott összegyűlni.
 Este elmentünk az operába. Eredetileg valamilyen klasszikus darabot szerettünk volna megnézni, de nyári szünet van, ezért egy néptáncelőadásra sikerült végül jegyet venni. Kemény 1000 dramba került, de igazán mastercard volt. Két órás táncshowt adtak elõ és szavakkal leírhatatlan élmény volt. Gyönyörû zene, gyönyörû tánc, gyönyörû ruhák - a nõk minden egyes táncot más ruhában adtak elõ és a férfiak is átöltöztek néhányszor. Nem tudom mennyi modern elemet csempésztek bele és mennyi volt benne az eredeti néptánc, de mindenesetre egy kerek elõadást kaptunk. Próbáltam fotókat csinálni, de nagyon rosszak voltak a fényviszonyok, az én gépem meg régi, remélem a többieknek jobban sikerült. Remélem van róluk valamilyen video róluk a neten.
Hogy az estét megkoronázzuk, elmentünk a Caucasusba és megint teleettük magunkat finomnál finomabb kajákkal. Imádom az örmény kaját, de ha hosszú távon ezt kéne ennem, azt hiszem, belefulladnék a sok húsba. A este egy Beatles nevű bárban ért véget, ahová David vitt minket autóval, mi ketten Francescával a csomagtartóban utaztunk. :D

Augusztus 11. Szombat

Három óra alvás után elindultunk a kirándulásra. Megálltunk a örmény abc emlékművénél, csináltam egy közös képet az örmény b betűvel. :)
A következő állomás egy pici városka volt. Zara (örmény leányzó) javasolta, hogy menjünk el wc-re, mert ez az utolsó rendes wc. (Szerencsére nem volt az).Volt az bolt épületében egy pékség, ahol helyben készítették a péksütiket meg a kenyeret. Nagyon meleg volt bent, mert a pékség közepén volt egy olyan kemence, aminek a belsõ falára tapasztva sültek a kenyerek. Kaptunk kóstolót is a kísérőinktől, nagyon finom volt.
A táj gyönyörû, ha körülnézek, mindenhol hegyeket látok. Megálltunk három monostornál, mindegyik hasonló stílusban épült, úgyhogy a harmadik már eléggé uncsi volt. A szállásunk Stepanavan-ban volt. Ez egy pici városka 160 km-re Jerevántól, a helyiek "az örmény svájc"-nak hívják, de nem igazán értem miért. Talán mert ez is a hegyekben van. Régen talán üdülõváros lehetett. A szállásunk egy olyan helyen volt, ami leginkább a régi magyar szakszervezeti üdülõkre emlékeztet. Úgy hagyták az egészet, ahogy volt, nem újítottak fel semmit, csak építettek néhány házikót a maradék területre. Olyan,mintha megállt volna az idõ a nyolcvanas években. Bár ez az egész örmény vidékre igaz.
 Este a kísérõink sütöttek nekünk húst, jól teleettük magunkat. Aztán valaki kitalálta, hogy mindenki énekelje el a hazája himnuszát. Nagyon jól szórakoztunk :). Õszintén én nem igazán szeretem a magyar himnuszt, sem a szöveget, sem a dallamot, és sosem énekeltem egyedül. 15 külföldi elõtt kellett elénekelnem és életemben elõször megérintett a himnuszunk. Sosem gondoltam, hogy ez ilyen jó érzés.:)

Augusztus 8. Szerda

Kis pihengetős nap lett ez. Nem mentem gyakorlatra, de a többiek elmondása szerint nem hagytam ki semmit. David elvitt minket a strandra. Bár kicsit túlzás strandnak nevezni, mert összesen egy medence volt, az sem túl nagy. De azért nagyon jól esett a tikkasztó hõség után belecsobbanni a hideg vízbe. A délutánunk nagy része ezzel ment el, el is fáradtunk rendesen.
Este most nem volt kedvünk bulizni, helyette elmentünk a vidámparkba, ami itt van a közelben, kb. 20 perc kényelmes gyaloglásra a kolitól. Régi szovjet gépek vannak ott, hármat ki is próbáltunk, és még élünk :)
Ezután még meg akartunk nézni egy filmet, de annyira álmosak voltunk, hogy inkább elmentünk aludni. Ez volt az elsõ alkalom mióta örményországban vagyok, hogy éjjel kettõ elõtt elaludtam.
Az idõjárásról: mióta itt vagyok, kétszer esett az esõ, de ebbõl a második nem igazán számít, mert az a hegyen volt a kirándulásunk alatt. Nagyon meleg van, olyan, mint otthon a kánikula alatt, csak itt egész nyáron ez van. Nem fáztam mióta itt vagyok, kivéve a hegymászás alatt. Éjszaka szintén meleg van, az alvás nem egyszerû, sokszor felkelek arra, hogy folyik rólam a víz. Pár napja elkezdett fújni a szél éjszaka, este mindig kb. ugyanabban az idõben kezd neki. A szemem annyira nem örül neki.
Jereván arról híres, hogy innen nagyon szépen látszik az Ararát. Minden képeslapon ez van. De nekem még nem volt szerencsém hozzá, mert a levegõ állandóan ködös vagy szmogos vagy párás vagy nem is tudom mi ez. De állandóan ilyen és nem tudom, mikor fog feltisztulni. Azért remélem, hogy fogom látni az Ararátot, nagyon bánatos lennék, ha mégsem.

Augusztus 6-7. Hétfő-Kedd

Bocsánat a nagy szünet miatt, már régen megírtam a bejegyzést a hétvégéről, de az a laptopomon van, ami csak ritkán találkozik a csodálatos INTERNETTEL. Nem gondoltam, hogy ennyire bonyolult lesz. Nagyon rossz, hogy így el vagyok szeparálva a hírektől, olyan, mintha egy másik világban élnék.
Kicsit összefolynak a napok, ha megfeszülök, akkor sem jut eszembe, mit csináltunk tegnap délután. Megtaláltuk végre a helyet, ahol ebédelhetünk. Lehet, hogy már írtam: mi nem zsebpénzt kapunk, mint a júliusi csoport, hanem befizettek minket egy menzaszerű helyre, ami egy hotelben van a kolival szemben. Minden hétköznap kapunk kaját, délután négyre kell odamennünk. A kaja nem a kedvencem, de elviselhető, viszont az időpont borzasztó, mert kettévágja a napot. Nem tudunk a városban maradni egész délután, vissza kell jönnünk a kolihoz. Elég macerás megoldani. A zsebpénznek jobban örültem volna, egyszerűbb lenne vele az életem. De legalább van wifi, ami elég pozitív.
Este végre egy új helyre mentünk, nem volt rossz, csak a zene volt egy kicsit hangos, nehéz volt beszélgetni. Hajnal ötre értünk haza.
Ma fél egykor keltem fel, lezuhanyoztam, aztán rohantunk a többiekkel a múzeumba. Több múzeum is van Jerevánban, amit meg akarunk nézni, ma egy művészeti múzeumban voltunk. A festmények nem voltak rosszak, de a világítás borzasztó volt, mindig becsillogtak a képek, nehéz volt olyan szöget találni, ahonnan tényleg látszik az egész festmény. Ráadásul nyitva voltak az ablakok, ami a tudomásom szerint nem használ a festményeknek. Ezzel el is ment az idő, rohanhattunk vissza ebédelni.
Este elmentünk egy ír klubba, ahol minden kedden kvíz estet tartanak angolul és a nyertes 50%-os kedvezményt kap az itala árából. Sajnos nem a mi csoportunk nyert, pedig erősen próbálkoztunk. Nagyon tetszett a hangulata, nem tudom, hogy van-e ilyen Budapesten, de örülnék neki, ha lenne.
A klubba két sráccal mentünk, akik kórélettant oktatnak az egyetemen. Francesca és Milena (lengyel leányzó) hozzájuk jár gyakorlatra. Sokat beszélgettünk velük, írtó jó fejek. Később csatlakozott hozzánk David és két iráni srác, akiket három nappal ezelőtt ismertem meg. Itt tanulnak az egyetemen. Az egyikőjük (akinek a nevét mindig elfelejtem) mesélte, hogy iránban kötelező sorkatonaság van, de ő szerencsére megúszta. Ugyanis van súlylimit, ami alatt nem engedik, hogy katona légy. Ő egyébként is magas és sovány alkat, úgyhogy csak néhány hétig kellett koplalnia, hogy elkerülje a katonaságot. Kicsit veszélyesebb lehet, mint ami Magyarországon volt régen, mivel Irán nem a legbékésebb ország a Földön. A másik srác (Farshan a neve) nem tudta ezt megoldani, ő például nem mehet haza, mert elvinnék katonának. Két éve nem látta a barátait, a családját is csak azért, mert az apjának van egy hostelja Dubaiban, így ott tudnak találkozni. Mondta is, hogyha Dubaiba szeretnék menni, csak szóljak és lakhatok ott. Persze nem hiszem, hogy ez az elkövetkezendő néhány évben megtörténne. A maradék pár órában azzal szórakoztunk, hogy mennyire más az örmény és a perzsa írásmód. Megkértük a srácokat, hogy írják le a nevünket mindkét ábécével. Elraktam a papírt, majd megmutatom. A perzsa írás a kedvencem, gyönyörű szép.
Ja és mielőtt elfelejtem: köszönöm mindenkinek, aki írt nekem valami szépet névnapom alkalmából :)

Augusztus 4-5. Szombat-Vasárnap

Erre a hétvégére nem szerveztek nekünk semmit, nem tudom, miért. Elvileg várunk még a többiekre, de csak egy német lányról tudunk, aki biztos jön. Pedig azt mondták, hogy leszünk mininum tizen, de nem úgy néz ki a dolog. És nincs fiú sem közöttünk, ami eléggé megnehezíti az életünket. Elvileg két lány még visszajön Grúziából (elmentek oda egy hétre kirándulni), de csak az egyik marad egész Augusztusban.
Szombaton nem is volt ezzel semmi gond, elmentünk a piacra. Rengeteg szép dolgot láttam, de nem akartam már most elkölteni az összes pénzem ajándékokra, úgyhogy majd az utolsó napomon jól bevásárolok.
A piac után elmentünk ebédelni abba az étterembe, ahol már voltunk egyszer (most eszemben van, akkor Gonio-t ettem). Csirkét rendeltem, amin olyan szósz volt, amiben mogyoró, dió és efélék voltak (angolul nuts). Nagyon-nagyon finom volt, otthon majd szeretnék ilyet főzni. Ezután nagyot sétáltunk a városban, megnéztük a múzeumot a Cascade-ban. Aztán hazafelé felültünk az óriáskerékre a Victory parkban és megállapítottuk, hogy a többi lélekvesztőt is ki kell próbálnunk. (abban a parkban lényegében egy egész vidámpark van berendezve). Az esti buli megint hajnalig tartott, ötre értünk haza.
Ma nagy nehezen eljutottunk egy Jereván melletti városba, ahol nincs semmi, csak néhány templom, de azok nagyon szépek. David kölcsönkérte az apja kocsiját, így csak kettőnknek kellett taxival mennie. Mivel szervezett közösségi közlekedés nincs, ezért iránytaxival mentünk. Odafelé 600, visszafelé 300 dram volt fejenként. Én nem tudom, hogyan közlekednek az emberek ebben az országban, de már értem, hogy miért nem gáz, ha valaki késik: egyszerűen kiszámíthatatlan, hogy mikor érsz oda. Szóval a városban a templom szép volt, de már későn értünk oda, így a múzeumba nem tudtunk bemenni. Örményországban mindent olyan nehézkes elintézni, sosem indulunk korán, mert nem rajtunk múlik, hanem az örményekhez vagyunk kötve mert nem ismerjük a rendszert és senki sem beszél angolul az utcán.
A vacsoránkat egy másik étteremben költöttük el, ahol nagyon kellemes meglepetés ért minket. Miután befejeztük a kaját, a pincérnő hozott nekünk még egy tányért, néztünk is rá kérdő tekintettel. Sejtelmesen megjegyezte, hogy meglepit fogunk kapni. Hát ilyet még európában is ritkán tapasztal az ember. Pedig nem is hagytunk ott nagy összeget, nem fogyasztottunk sokat. Szóval kaptunk egy kis sárga- és görögdinnyét ajándékba. Az az étterem azért tudja, mi az az üzletpolitika :)
Este nem volt semmi különös, csak leültünk a hattyúk tavához (tényleg így hívják, mert hattyúk úszkálnak benne), aminek a kellős közepén van egy nagy kivetítő. Este általában koncertfelvételeket vetítenek ki rá. Most is ez volt, de sajna így elég uncsi, ha nem élő. Szóval inkább hazajöttünk néhányan, a többiek maradtak. Nem volt most igazán kedvem menni velük, mert ők sem tudták eldönteni, hogy mit akarnak és ilyenkor mindig megy az agyalás, aztán eljutunk valami szar helyre, amikor már fáradt vagyok, úgyhogy inkább kihagytam. Francescával szeretnénk új helyeket találni, mert én már egy hét után unom azokat, ahová járunk, Francesca meg két hete van itt, szóval képzelhetitek. Pici ez a város.
Este tízre haza is értünk, én elmentem egy kicsit futni, aztán lassan megyek aludni, mert éjszaka nem sokat aludtam, nappal meg a hőség és a grúz szobaszomszédaink hangoskodása miatt képtelenség pihenni.
A szobatársam, Hanna kezd az idegeimre menni. Megkérdeztem, miért nem akarja kipróbálni az örmény kaját (ami egyébként tényleg nagyon finom), mire az volt a válasz, hogy nem néznek ki úgy, mintha finomak lennének és fél, hogy rosszul lesz tőlük. A pizza is furán, "örmény" módon volt elkészítve, annyira nem ízlett neki (azért megette). Komolyan, ha én el tudom viselni ezt a libát egy hónapig, senki ne mondhatja rám, hogy nem vagyok türelmes ember.

Augusztus 2-3. Csütörtök-Péntek

Tegnap nagyon jó napom volt, kivéve persze az este legvégét.
Reggel elmentem a gyakorlatra, ami nem is volt olyan rossz, mint amire számítottam. A doki, aki elvileg a mentorom, elment szabadságra, úgyhogy egyedül maradtam, de szerencsére ott volt három rezidens leányzó, közülük kettő (Mary és Flora) elég jól beszél angolul. Flora vett a szárnyai alá, nézegettünk ekg-kat és magyarázott nekem, elég hasznos volt. Flora járt Magyarországon, Debrecenben volt cseregyakorlaton és nagyon tetszett neki. Aztán kiderült, hogy csak 23 éves. Elképzelni nem tudtam, hogyan lehet az, hogy ennyi idősen már egy éve rezidensként dolgozik. Elmondta, hogy itt 16 évesen befejezik az alapoktatást (eddig egyben volt a 10 év, most elvileg szétszedik általános és középiskolára, de nem biztos). Szóval szegény 16 évesen kezdte az egyetemet. Mondta is, hogy szerinte nem jó így ez a rendszer, jobb ha legalább 18 vagy. Mindenesetre elég furcsa.
Aztán bementem a városba sétálni és nézelődni, megtaláltam azt a könyvpiacot, amit az első nap láttam és vissza akartam menni oda. Egy nagy aluljáróban van az egész és hasonló a magyar utcai könyvárusokhoz, csak itt sokkal nagyobb a kínálat. Az árusok nagyon segítőkészek, de nem tolakodóak. Három srác elbeszélgetett velem kézzel-lábbal, az egyik tudott egy picit angolul. Nagyon cukik voltak, kérdezték, hol jártam már és hova akarok menni. Mindezt egy "örményország képekben" könyv előtt mutogatták nekem, hogy hová érdemes elmenni. Nagyon izgalmas egyébként ennyi könyv között vadászni a megfelelőre :)
Az aluljárókban virágokat is árulnak, főleg rózsát, de akkora csokrokban is, mint egy autó kereke. Majd csinálok róla képet, csak mindig elfelejtem reggel betenni a fényképezőgépet.
A szobraik elég érdekesek tudnak lenni, azokról is fogok képeket készíteni.
Ami nagyon tetszik nekem, hogy árulnak az utcán frissen turmixolt gyümölcsöket. Még nem kóstoltam, de nagyon szeretném. Meg fincsi palacsintákat is árulnak. Azt hiszem kaja-pia ügyében nem lehet panaszom. El fogok itt hízni. Nem igazán lehet sportolni, mert nagyon meleg van napközben, este meg bent vagyunk a városban, reggel pedig nem tudok felkelni, mert fáradt vagyok.De ma elmentem futni és nagyon jól esett:)
Tegnap este elmentünk a köztársaság térre, mert este kilenctől éjfélig szökőkút show van. Az az igazán nagyszabású. Zenére táncol egy nagyon nagy szökőkút, aminek a vízsugarai színes fénnyel vannak megvilágítva. Nagyon impozáns. Ott ültünk egy órán keresztül és végig libabőrös voltam. Gyönyörű volt és nagyon felemelő. Erre tényleg büszkék lehetnek. Legközelebb csinálok róla videót. Aztán találkoztunk Gibbonnal, a grúz sráccal, aki itt tanul Jerevánban és elmentünk a Calumet nevű becsületsüllyesztőbe, ahol nagy meglepetésemre élőzene szólt. Egy gitárduó zenélt, nagyon ügyesek voltak. Elég sokat beszélgettem az egyikkel (Sasha), végülis miatta húztam fel az agyam ennyire. Az idegesít, hogy sose tudhatod, hogy miért beszélgetnek veled: csak mert le akarnak fektetni, vagy mert érdekes dolgokról tudtok beszélni. Nagyon zavaró. A kocsmákban pedig vágni lehet a füstöt, mint régen otthon. Nem is olyan régóta van az új rendszer magyarországon, de annyira könnyen hozzászoktam a jóhoz. Most nagyon zavar, hogy fáj tőle a szemem, a torkom és az összes ruhámat moshatom ki másnap kézzel, mert nincs mosógép. A nagyobb bajom az, hogy szárítókötél sincs, szóval nem tudom, hova fogok teregetni.
A taxisokról még: tegnap a taxis tett egy kis kitérőt, hogy többet kelljen fizetnünk (kb. 100drammal, szóval nem halunk bele), de gyakran csinálják ezt, mert azt hiszik,nem tudjuk, hogy merre kéne menniük.
Tudom, hogy eléggé ugrálok a témák között, de ez azért van, mert egy csomó dolgot felírtam, amiről mesélni akarok, de elég nehéz egy egész bejegyzéssé összegyúrni.
Mint kiderült az örmények borzasztóan homofóbok. Nagyon. Nagyon nagyon. Egyszer a helyi melegek szerettek volna egy felvonulást rendezni, de a rendőrök szétverték az egészet...nem a toleranciájukról lesznek híresek azt hiszem.

Ma megint voltam a kórházban, de nem volt SEMMI. Mary mondta, hogy a betegek azt hiszik, hogy az összes orvos szabin van, ezért nem jönnek. Csak ha hozzák őket mentővel. Szóval pang az egész osztály. Egy óra után otthagytam őket, mert semmi értelme nem volt. Pedig nagyon hősiesen felkeltem három óra alvás után. De minek?? Legközelebb nem fogok. Ez a nap egyébként is el volt egy picit cseszve, mert fáradt is voltam, nagyon meleg is volt. Eddig én kifejezetten élveztem, hogy meleg van, de a mai napot én is nehezen tudtam elviselni.
De végre tudtam skypeon beszélni anyáékkal este, jól le is merítette az egyenleget, mert anya bekapcsolva hagyta a webkamerát és meg hülye voltam, hogy nem jutott eszembe megnézni, hogy hány megabyte fogy. Szóval holnap tölthetjük újra. Egyébként nem rossz a tarifájuk, mert 3 dram/megabyte és éjjel egy és reggel kilenc között ingyenes. Ezért fogok majd tudni beszélni orkkal még az este. Kicsit bonyolult, hogy meg kell osztani a többiekkel, de nagyon drága lenne venni egy másik modemet.

A szobatársam Hanna pedig egyre viccesebb. Most van a Ramadan, szóval nem eszik és nem iszik semmit egész nap, csak este. Holnap gyalog megyünk be majd a városba és kíváncsi vagyok, hogy fogja bírni tetőtől talpig becsomagolva víz nélkül, mikor egyébként is gyenge szegénykém, mint egy fűszál. Ma eldicsekedett vele, hogy a a mashrutka megállóból elgyalogolt a szupermarketbe, ami oda-vissza kb. egy budapesti metrómegálló távolság... és azért nem sportol, mert az fárasztó. Megmondtam neki, hogy pont ez a lényege :) Érdekes közelről figyelni egy mélyen vallásos ember napjait. Szerintem ezeknek az embereknek túl sok felesleges idejük lehet, vagy unatkoznak, hogy így megbonyolítják a saját életüket. A kedvencem az imádkozószőnyege: bele van építve az iránytű, hogy tudja, merre kell imádkoznia. Reggel négykor meg fel fog kelni, hogy egy utolsót igyon napfelkelte előtt. Sose fogom tudni megérteni ezt. Ja és a kedvencem, hogy van Ramadán-alkalmazása a telefonján, meg digitális Korán.

A mai napot pedig megkoronázta: elmentünk az étterembe, hogy megegyük az ebédünket. Eredetileg úgy volt, hogy zsebpénzt kapunk kaja helyett. A júliusi csoporttal így is volt, de most változtattak rajta, szóval minden hétköznap du. 4kor kapunk kaját itt a koli melletti étteremben. Ez egyébént nem lenne olyan rossz, mert anyagilag jobban jövünk ki, de kettévágja a napot. Vissza kell jönni a városból, hogy együnk. Picit körülményes. Megpróbáltunk rajta változtatni, de nem lehet. :(

Holnap reggel megyünk a lányokkal egy piacra, ahol elvileg sok-sok mindent lehet venni (nem csak kaját).

hülye szokások

az örmény srácok nagy része bunkó és csak meg akar dugni, még akkor is, ha két órát beszéletett veled és azt hitted, hogy tényleg csak beszélgetni akar és te a személyiséget érdekli őket, nem az euórpai tested. lehet, hogy tényleg naív vagyok, de ha háromszor elmondom neki, hogy NEM AKAEOK TŐLE SEMMIT, miért hiszi még mindig azt, hogy igen, csak azért, mert beszélgetek vele??? Menjenek a francba. Mindig felidegesít, ahogy itt a nőkkel bánnak. (majd írok róla hosszabban)
a hülye szobatársam meg fél hatra állította az óráját, hogy imádkozzon. nyilván nem kelt fel, de az óra csörgött, szóval ha aludtam volna, felkeltett volna ( a semmiért, mert ő nem kelt fel). én tényleg türelmes vagyok, de ez már túlzás.
egyébként nagyon szép napom volt, majd írok róla, csak az éjszaka folyamán sikerült néhány embernek felidegesítenie engem.

Augusztus 1. Szerda

Hát ma sem mentem be gyakorlatra, mert elfelejtettem beállítani az órámat, így tízkor keltem fel. Mindegy.
Kaptam egy szobatársat. Egy leányzó Egyiptomból (egyébként Dubaiban születtett, csak Egyiptomban tanul), aki muszlim. Igen. Megkérdeztük tegnap, hogy akar-e jönni velünk a városba, mire megkérdezte, hogy fogunk-e alkoholt inni. Mondtam, hogy igen. Erre ő: nem iszik alkohol. Mondtam neki, hogy nem gond, neki nem kell, ha nem akar. Aztán megkérdezte, hogy megyünk-e bárba, mondtam, hogy lehet, erre ő: hát akkor nem jön, mert ő nem táncolhat idegen férfiak szeme láttára. OMG. Nehéz lesz szegénynek a sok hülye európai között :).
Elmentem vele a városba pénzt váltani, mert nekem is el kellett mennem az Orange-ba, mert a telefonom megint vacakolt (kezdem már unni). Gyalogoltunk egy kicsit (oké nem olyan kicsit, de egy átlag embernek fel sem tűnik). Szegénynek le kellett ülnie, annyira nincs kondiban. Azt mondta, hogy sem Egyiptomban nem gyalogolnak, sem Dubaiban, mert annyira meleg van. Én nem tudom, hogy mi a rákot fog egy hónapig itt csinálni, de eléggé unni fogja a fejét azt hiszem.
Bevásároltam a szupermarketben. A boltban az emberek ugyanolyanok, mint a közlekedésben, mindig nekimennek a másiknak, az eladók útban vannak, szóval nem túl nyugodt dolog a vásárlás. De végre van kávém. Már egy kicsit kezdtem hiányolni.
Már nagyon kíváncsi vagyok, hogy kik fognak jönni, mert így egy picit uncsi, hogy a fél banda elhúzta a csíkot. És remélem, hogy lesz közöttük olyan is, aki beszél oroszul, mert anélkül kicsit nehéz lesz az életünk. Eléggé rá vagyunk utalva a cp-inkre ilyen szempontból.
És végre van internetem! :)

Július 31. kedd

Ma elmentünk túrázni egyet az Aragat hegyre. Nem az Ararátra, mert az Törökországban van. Egyébként az Ararát a mindenük, a nemzeti szent hegyük, aztán tessék, egyszercsak Törökországba kerül. Már az elején gyanús volt nekem, hogy nem ez lesz életem legkomolyabb túrája, mert az örmény srácok azt mondták, hogy nyolckor indulunk (béreltek egy mashrutkát nekünk). Kicsit későnek tartottam, de gondoltam, nem baj. Amikor elundultunk, lehetett vagy kilenc, délre oda is értünk a hegy lábához. Az út nem volt túl kényeles, mert az örmény utak híresen rosszak. Jerevánban nem, de vidéken borzalmasak. Viszont megnézhettem magamnak a külvárost (elég lepukkant). Jereván határában van egy palota, a srácok azt mondták, hogy ott lakik Örményország leggazdagabb embere. Monopóliuma van az építőiparban, ami most elég menő ágazat itt, mert rengeteg építkezésük van. Odafelé a hegyen láttunk embereket, akik sátrakban (nagyobbakban azért) élnek és szerintem teheneket tenyésztenek, mert sok tehenet láttunk. Volt, hogy dudálni kellett, hogy menjenek arrébb. Egy tónál álltunk meg, ami szerintük a világ legmagasabban fekvő tava (3200m). Rájuk hagytuk, hagy örüljenek neki ;). Ebben nagyon hasonlítanak a magyarokhoz. Borzasztóan büszkék a nemzetükre és egy csomó dologról tartják, hogy az a legnagyobb, legmagasabb, leglegleg...
Szóval ott a tónál van egy kísérleti központ (ha jól értettem, akkor fizikai kísérleteket csinálnak, kozmikus sugárzással, vagy mittudomén), nem tűnik olyan komolynak. A kolink portása (Narek, aki megvan már 65 is) ott dolgozott jó sok évig, úgyhogy eljött velünk kicsit nosztalgiázni. Ez az ország viszont tényleg az ellentmondások országa. Jereván utcáin nehéz találni olyan embert, aki beszél angolul. Csak a hivatalos helyeken (bankban, a telefonszolgáltatónál) tudsz velük angolul beszélni. Még az egyetemisták is csak makognak (legjobb esetben). És ott a nagy semmi közepén találkoztunk Narek egy volt kollégájával (szintén öreg fószer), aki tudott angolul. :)
Kicsit nehezen indultunk el, mert az örményeknek, mindig van még dolguk, amit meg kell csinálniuk, pl. el kell szívniuk egy cigit, mielőtt továbbmegyünk. A felszerelésünkről csak annyit, hogy az egyik lány crocsban jött, másik kettőnek nem volt hosszúnadrágja és sokunknak nem volt kabátunk (ki gondolta, hogy kell ilyen Örményországban). A tempónk sem volt túl gyors, húsz méterenként megálltunk bevárni a lassabbakat. A csúcs kb. 3800 méteren volt, szóval nem kellett sokat menni, egy átlagos túráznó megteszi oda-vissza három óra alatt. Nekünk az odaút tartott addig :). Nagyon nagy szerencsénk volt, mert csak egy kicsit esett az eső, viszont a csúcson írtó hideg volt már. Összességében jól esett ez a kis túra, de nem szeretek toporogni, bár lassan hozzá kell szoknom, mert az örmények nem arról híresek, hogy kapkodnának. A végére már fájt a fejem a szél miatt. Az ember igazán csak akkor érti meg, hogy mennyire rosszak az örmény utak, ha egy masszív fejfájással kel végigszenvednie a hazautat.

Este elmentünk egy étterembe, mert néhány lánynak ez volt az utolsó estéje Jerevánban. Nagyon finom ételeik vannak, nem csak örmények, hanem török, arab, grúz és orosz kajáik is. Mi feleztünk Milenával (cseh leányzó), mert elég nagy adagot adnak. Ettünk egy salátát, meg egy főételt, ittunk egy grapefruitlevet, ez került összesen 1800 dramba. A főétel nagyon finom volt (a nevét elfelejtettem,valamilyen grúz étel). Volt benne sült krumpli, hús, gomba és zöldségek, mindez összesütve és tejföllel leöntve. Sajnos annyira éhesek voltunk már, hogy elfelejtettem lefotózni.
Az örmények egyébként az állatnak megeszik minden részét. Nagyon szeretik pl. a marhacsülköt, nyelvet, belsőségeket (agy, tüdő, máj, szív). Ja, és van töltött káposztájuk.
Artush, az egyik cp-nk, aki már fogorvosként dolgozik, rendelt nekünk örmény sárgabarackvodkát, megittunk belőle néhány felest, mert négy lánynak kellett tósztot mondania :). Az örmény italok egyébként a brandy, a vodka (sokféle gyümölcsből készítik,lényegében olyan, mint a pálinka) meg a bor.
Vacsi után elmnetünk bulizni, ahonnan fél ötkor értünk haza.

Július 30. hétfő

Ami a munkát illeti, az örmények nem dolgozzák magukat halálra. Legalábbis az orvosok a kardiológián nem. Egyébként sem egy szívbajos népség. Mindenre ráérnek, nem sietnek sehova. A közlekedés viszont tiszta káosz, szerintem ott vezetik le a feszültséget. Ahogy az örmények vezetnek, az nem emberi. A gyalogosok sem különbek, egy üllői úthoz hasonló szélességű úton a zebrán simán átkelnek a piroson is... nem érdekli őket, ha menni akarnak, akkor mennek.
A kardiológia egyébként kellemes kis hely, az épületet most újítják, az egyik fele már készen is van, abban üzemel az osztály. A dokim azt mondta, hogy nyáron pangás van, nincs annyi beteg. Hogy miért, azt nem tudom, feleslegesen meg nem volt kedvem kérdezősködni. Szerencsére a gyakorlatot is csak annyira veszik komolyan, mint a munkát, szóval bőven lesz időm másra is. Elvileg kilencre kell mennem, gyakorlatilag a csajok itt a koliban azt mondták, hogy eszembe ne jusson tíz előtt bemenni. Azért holnap még jó kislány leszek. Aztán nem. Egyébként az orvosok is kilencre járnak.
A mai napnak eddig nem sok értelme volt, mert a gyakorlaton a vizitet láttam, az meg örményül folyt, amiből ugye nem értek semmit. Az egyik doki megpróbált fordítani, egyem a kis szívét, de két mondatban foglalta össze. Végülis egy aorta stenosis-t hallottam, úgyhogy nem lehet okom a panaszra. Volt még ott rajtam kívül három amcsi csaj, akik örmény származásúak, ők próbáltak fordítani, de a szakszavakat ők sem ismerték. Mondjuk nekem még szerencsém van, mert A dokik beszélnek angolul, a csajok mesélték, hogy a nőgyógyon egyik sem tud egy mukkot sem. A kedvenc sztorim egy lengyel sráctól számazik, akinek az ortopédián volt "szerencséje" megtapasztalni a következőt: a doki térdet operál kesztyű nélkül. Jó véres minden, a keze is, úgyhogy úgy döntött, hogy megtörli egy rongyba. Aztán folytatta tovább a műtétet. Idézem a srácot: "it was too epic for me".
Ja, amit elfelejtettem: mindenki füstöl, mint a gyárkémény. Na jó, a nők nem. Az a nő, aki cigizik, az nem lesz jó feleség. A férfiak viszont keményen tolják. David, aki első nap pesztrált engem, például két dobozzal szív naponta. Egyik cigiről a másikra... Nem is csoda, mert nagyon olcsó a cigi, David szerint a 2 dollár/doboz már nagyon drága.
A lányok kérdezték, hogy van-e kedvem menni túrázni holnap, én meg mondtam, hogy hogyne, úgyhogy holnap véletlenül nem fogok bemenni a gyakorlatra. Milyen kár... :)