Bocsánat a nagy szünet miatt, már régen megírtam a bejegyzést a hétvégéről, de az a laptopomon van, ami csak ritkán találkozik a csodálatos INTERNETTEL. Nem gondoltam, hogy ennyire bonyolult lesz. Nagyon rossz, hogy így el vagyok szeparálva a hírektől, olyan, mintha egy másik világban élnék.
Kicsit összefolynak a napok, ha megfeszülök, akkor sem jut eszembe, mit csináltunk tegnap délután. Megtaláltuk végre a helyet, ahol ebédelhetünk. Lehet, hogy már írtam: mi nem zsebpénzt kapunk, mint a júliusi csoport, hanem befizettek minket egy menzaszerű helyre, ami egy hotelben van a kolival szemben. Minden hétköznap kapunk kaját, délután négyre kell odamennünk. A kaja nem a kedvencem, de elviselhető, viszont az időpont borzasztó, mert kettévágja a napot. Nem tudunk a városban maradni egész délután, vissza kell jönnünk a kolihoz. Elég macerás megoldani. A zsebpénznek jobban örültem volna, egyszerűbb lenne vele az életem. De legalább van wifi, ami elég pozitív.
Este végre egy új helyre mentünk, nem volt rossz, csak a zene volt egy kicsit hangos, nehéz volt beszélgetni. Hajnal ötre értünk haza.
Ma fél egykor keltem fel, lezuhanyoztam, aztán rohantunk a többiekkel a múzeumba. Több múzeum is van Jerevánban, amit meg akarunk nézni, ma egy művészeti múzeumban voltunk. A festmények nem voltak rosszak, de a világítás borzasztó volt, mindig becsillogtak a képek, nehéz volt olyan szöget találni, ahonnan tényleg látszik az egész festmény. Ráadásul nyitva voltak az ablakok, ami a tudomásom szerint nem használ a festményeknek. Ezzel el is ment az idő, rohanhattunk vissza ebédelni.
Este elmentünk egy ír klubba, ahol minden kedden kvíz estet tartanak angolul és a nyertes 50%-os kedvezményt kap az itala árából. Sajnos nem a mi csoportunk nyert, pedig erősen próbálkoztunk. Nagyon tetszett a hangulata, nem tudom, hogy van-e ilyen Budapesten, de örülnék neki, ha lenne.
A klubba két sráccal mentünk, akik kórélettant oktatnak az egyetemen. Francesca és Milena (lengyel leányzó) hozzájuk jár gyakorlatra. Sokat beszélgettünk velük, írtó jó fejek. Később csatlakozott hozzánk David és két iráni srác, akiket három nappal ezelőtt ismertem meg. Itt tanulnak az egyetemen. Az egyikőjük (akinek a nevét mindig elfelejtem) mesélte, hogy iránban kötelező sorkatonaság van, de ő szerencsére megúszta. Ugyanis van súlylimit, ami alatt nem engedik, hogy katona légy. Ő egyébként is magas és sovány alkat, úgyhogy csak néhány hétig kellett koplalnia, hogy elkerülje a katonaságot. Kicsit veszélyesebb lehet, mint ami Magyarországon volt régen, mivel Irán nem a legbékésebb ország a Földön. A másik srác (Farshan a neve) nem tudta ezt megoldani, ő például nem mehet haza, mert elvinnék katonának. Két éve nem látta a barátait, a családját is csak azért, mert az apjának van egy hostelja Dubaiban, így ott tudnak találkozni. Mondta is, hogyha Dubaiba szeretnék menni, csak szóljak és lakhatok ott. Persze nem hiszem, hogy ez az elkövetkezendő néhány évben megtörténne. A maradék pár órában azzal szórakoztunk, hogy mennyire más az örmény és a perzsa írásmód. Megkértük a srácokat, hogy írják le a nevünket mindkét ábécével. Elraktam a papírt, majd megmutatom. A perzsa írás a kedvencem, gyönyörű szép.
Ja és mielőtt elfelejtem: köszönöm mindenkinek, aki írt nekem valami szépet névnapom alkalmából :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése