A terv az volt, hogy 10kor indulunk el a szállásról, de jó örmény szokás szerint ez eltolódott fél 12-ig. Megnéztünk még egy monostort Dilijanban, aztán elmentünk a Sevan tóhoz. 1900 méter magasan fekszik, tehát ez a legmagasabban fekvő tó, amiben valaha fürödtem. Érdekes látvány, mert a messzi hegyek nem látszanak, úgy tűnik, mitha tenger lenne. Egyébként nem értem, hogy miért ilyen ködös egész Örményország, de nagyon zavar, mert nem lehet tőle látni semmit, ami kb. 10 kilométernél messzebb van. Szóval fürödtünk a Sevanban, aztán grilleztünk. A part tele volt emberekkel, mindenki grillezett, tiszta füst volt az egész, szólt a fantasztikus örmény mulatós zene az autókból. Ilinca (a román lány) mondta, hogy őt ez az egész a cigányokra emlékezteti. Azt hiszem, igazat kell adnom neki. Tényleg olyan volt, mint otthon egy cigány buli.
Hazafelé belefutottunk egy kisebb dugóba, mert a Sevan olyan nekik, mint nekünk a Balaton: boldog-boldogtalan oda megy a hétvégén pihenni. Az autópályán egyébként nyugodt szívvel előznek jobbról, sőt a leállósáv is elég népszerű.
Az örmény vidék gyönyörű, nagyon sok potenciál van benne, de nem igazán törődnek vele. Lepukkant házak vannak szinte mindenütt, sok helyen üres gyártelepek (gonolom még a szovjet időkből). És ami engem a legjobban zavar: egyáltalán nem törődnek a környezettel. Például az egyik kísérőnk, Artush (aki egyébként orvostanhallgató) kidobta a pet palackot az ablakon útközben, pedig volt elég hely a kisbuszban. Viszont Jerevánt próbálják tisztán tartani, sok helyen vannak gondozott virágok, locsolják a füvet, takarítják az utcákat. Kutyaszart pedig egyáltalán nem láttam.
A legérdekesebb a klíma. Ha egy kicsivel (mondjuk 100 km-rel) északabbra mész, már vinned kell magaddal meleg ruhát. A hegyek miatt sokkal hidegebb van, mint itt Jerevánban. Olyan, mintha egy másik országba utaznál. Az utak nem voltak annyira rosszak, mint amire számítottam, de azért néhány bekötőúttal akadtak gondjaink. Mostmár el tudom képzelni mennyire fárasztó lehetett annak idején hintóval utazni. Bár a legrosszabb akkor is az örmény pop zene volt, amit az örmény srácok hallgattak a buszban olyan hangosan, hogy még akkor is hallottam, ha fülhallgatóval hallgattam a saját zenémet a telefonomról.
Este elmentünk bulizni, a török lánynak (Bensu) ez volt az utolsó estéje. Hajnal hatkor értünk haza, másnap fél kettőkor keltem. Eléggé felborult itt a bioritmusom. Egy kicsit kezd már uncsi lenni az éjszakai élet, mindig ugyanazok a helyek, ugyanazok az emberek... új emberekkel nem igazán tudok ismerkedni, mert a helyiek nem nagyon beszélnek angolul, srácokkal meg őszintén nincs is kedvem beszélgetni, mert a vége úgy is az lesz, hogy le kell vakarni őket magamról. Volt például múltkor egy amerikai srác (aki örmény származású), akivel beszélgettünk egy jót, aztán elhívott táncolni. Amúgy ő is borzasztóan bénán táncol, de a legzavaróbb az volt, hogy 20 perc után megint kaptam a puszikat a nyakamba és hiába mondtam neki, hogy ne csinálja, csak folytatta. Úgyhogy mondtam neki, hogy köszi, de fáradt vagyok a táncoláshoz, inkább leülök a söröm mellé. Így viszont elég unalmas a dolog, mert beszélgetni nem nagyon lehet a hangos zene mellett.
Egy kicsit holtpontra érkezett a lelkesedésem, de majd elmúlik :).
Azt tervezzük néhányan, hogy jövő héten átmegyünk Grúziába. Marshrutkával hat óra alatt el lehet érni Tbiliszit és Gibon is visszamegy, úgyhogy lesz idegenvezetőnk is.
Szombat éjszaka pedig földrengés volt Iránban (azt hiszem, 6,2-es), amit itt is lehetett érezni (itt 2-es volt talán), de mi észre sem vettük, mert aludtunk, mint a kisangyal. (meg egy kicsit messzebb is voltunk az epicentrumtól, mint Jereván)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése