Nagorno-Karabakh. Nem tudjátok mi ez? Én sem tudtam. Fogalmam sem volt, hogy létezik. Nos, elég zavaros ennek az "országnak" a jelenlegi helyzete. Jogilag Azerbajdzsánhoz tartozik, magát függetlennek tartja, gyakorlatilag Örményország pénzeli és fõleg örmények lakják. Egyedül Örményországból lehet ide belépni, vízumot kell hozzá igényelni. Az Azerbajdzsánnal közös határ le van zárva. Karabakh konfliktus terület, de tudomásom szerint 1992-ben volt utoljára háború. Néha eldördül egy lövés a határon, néhány katona meghal, aztán mindenki éli tovább az életét. Ha nem lenne a határ, észre sem vettem volna, hogy elhagytam Örményország területét. Szóval gyakorlatilag háborús területen vagyok, de még sosem jártam ilyen békés és csendes helyen.
Az út Karabakhba kb. hat óra. Elvileg 9-kor indultunk volna, fél 11-kor ki is értünk a városból. Útközben megálltunk ebédelni egy patak mellett, nagyon kis hangulatos volt, meg egyébként is szeretem az örmény vidéki ebédeket. Sok-sok zöldség, friss fűszernövény, grillezett padlizsán, sajt, joghurt, tejföl és persze a kihagyhatatlan lavash.
A kísérõink (Artush és egy másik srác) borzasztóan szerencsétlenek, szervezni nem tudnak, angolul beszélni is csak tőmondatokban. Azt tervezték, hogy Tatevnél elmegyünk egy helyre, ahová csak kötélpályás felvonóval lehet eljutni. Csakhogy túl késõn értünk oda és már aznap nem volt több járat. Odafelé lett volna, csak visszafelé nem. Mondták, nem baj, majd visszafele úton. Hát kíváncsi vagyok én erre.
Karbachban megálltunk egy háborús emlékműnél, ami gyakorlatilag egy tank kiállítva, Sushi (ejtsd: susi) felé fordítva. Az angolok erre azt mondanák, hogy weird. És a hülye turista meg odamegy és felmászik rá, csimpaszkodik a lövegen...komoly emlékmű, mondhatom. Mindegy, hozzászoktam már az örmények furcsa dolgaihoz. A nap további részében már nem sok minden történt. Elfoglaltuk a szállodai szobáinkat, a srácok megint grilleztek. Ugyanis megmondták, hogy ez férfi munka, csakis õk tudnak igazi grillezett húst készíteni, a nõk nem. Nyilván erre születni kell, nem tagadom.
A csapatunk további 3 egyiptomival bõvült. A srácok keresztények, a lány muszlim. Még egy. De szerencsére ő nem olyan Taigetosz pozitív, mint Hanna. (Egyszer le kéne fotózni az arcát, amikor csodálkozik, akkor látszik, hogy az értelem halvány szikrája sem található a fejében.) Mivel elmúlt a Ramadán, mostmár ehet napközben is. Ez további problémákat vetett fel. Ugyanis nem ehet ám bármilyen húst! Csak akkorr ehet húst, ha az állat egy bizonyos módon lett megölve (azt hiszem nyaka átvágva, vére kifolyatva). Ezért õk (mert már ketten vannak szerencsére) Yerevánban vettek maguknak húst és azt utaztatták meg. Inkább nem írom le, mit gondolok. (Egyébként tudtátok, hogy muszlimok ehetnek a Ramadán alatt napközben is, ha legalább 80 km-t utaznak? Az egyik kirándulásunk elõtt Hanna meg is kérdezte, hogy mennyit utazunk. Agyam eldobom.) Vacsora után usgyi vissza a szobákba, nehogy véletlenül táncolni kelljen valamelyik örménnyel. Elég ilyesztőek, amikor el akarják érni, hogy jó kedvünk legyen. Artush egyébként is haragszik szerintem, amiért kinevettük a Tatevnál. Pedig lehettünk volna mérgesek is. Jobban járt így mindenki, mintha mérgesek lettünk volna.
Másnap sokat utaztunk. A változatosság kedvéért megint templomokat kerestük fel. De a táj gyönyörű volt. Ugyanaz, mint Örményország, csak sokkal zöldebb. Az első templom után megálltunk egy piacon, ahol gyönyörű gyümölcsöket árultak. Tényleg nagyon szépek voltak, a kofák pedig aranyosak, végigkóstolhattuk az összes aszalt gyümölcsöt. Ebédre vettünk spéci kaját: zöld (fűszer)növények lavash-féle kenyérben kisütve. Nem ettük meg rögtön, hanem elmentünk Sushiba, ahol van egy gyönyörű szakadék, annak a szikláin ülve fogyasztottuk el fejedelmi ebédünket. Közben Pendulumot hallgattam, és ez a három dolog (a látvány, a kaja és a zene) igazán passzolt egymáshoz. Felemelõ érzés volt. Végül mindezt kólával öblítettük le... (életemben nem ittam annyi kólát, mint itt. Annyiba kerül, mint a víz. Viszont light kólát művészet találni, az éttermekben és a bárokban egyáltalán nem tartanak.) Ezután elmentünk megnézni Sushi templomát, ami nem olyan, mint az összes eddigi. A sok kicsi szürke után egy nagy fehér. Itt (egész Örményországban) az a szokás, hogy minden családtagnak gyújtanak gyertyát. Eddig is gyújthattam volna, de nem akartam gyertyákra költeni a pénzem, meg egyébként sem hiszek én az ilyenekben. De most kaptam két gyertyát ingyen, úgyhogy meggyújtottam a családért. Igaz csak kettő...próbáljátok meg elosztani :).
Este bementünk a városba. Amilyen kihalt a belváros nappal, olyan elő este. Látszik, hogy igyekeznek fejleszteni a turizmust. Most épül például egy szálloda a főtér mellett, bár nem tudom, hogy ki jön ide az örményeken és az elvetemült turistákon kívül.
És a legnagyobb meglepetés az ingyenes szabadtéri komolyzenei koncert volt. Frász gondolta, hogy eljövök ide a világ végére és egy európai színvonalú elõadást hallgathatok meg. Bár mint minden ingyenes koncertnek, ennek is megvolt az a betegsége, hogy boldog-boldogtalan eljött. Az emberek ilyenkor hozzák az egész pereputtyot, beleértve a gyerekeket is, akiket nyilván egy cseppett sem izgat a koncert. Helyette inkább szaladgáltak és visítoztak (meg a felnõttek is beszélgettek mellettünk). Ott is hagytuk a felénél a koncertet, mert élvezhetetlen volt ekkora zajban. Sajnos.
Ja, és majdnem elfelejtettem a legviccesebb dolgot. Fogtak egy szilklát, ami szerintük hasonlított egy oroszlánra, megformázták, kifestették és mostmár tényleg úgy néz ki, mint egy oroszlán. Ez még oké lenne, de könyörgöm, ki volt az a nagyon okos, akinek eszébe jutott, hogy az oroszlánnak üvöltenie is kell? És igen, ott üvölt az oroszlán egész nap, mintha a hegy gyomra korogna. Elképesztõ.
Kedden korán (8!) reggeliztünk, hogy legyen elég időnk elmenni a Tatevhez. Azt hiszem, hogy mióta eljöttem otthonról, most ettem először rendes reggelit asztalnál ülve. Valahogy mindig kimaradt, vagy csak úgy kutyafuttában dobtam be valamit.
Szóval sikerült teljesíteni a lehetetlent, eljutottunk a tatevi kolostorhoz felvonóval. Az örmények azt mondják, hogy ez a leghosszabb kötélpálya a világon, de én mindig kételkednve fogadom az ilyen "leg-" információt az örményektől. Azért majd utána nézek. A kolostor olyan volt, mint a többi, de mindig lehet találni valami érdekeset. Itt például gyíkok szaladgáltak a falon, azokat néztem fél órán keresztül egy öreg körtefa árnyékából. Aztán egyszercsak a mellettem ülõ pacák az orrom alá tolt egy körtét. Leszedte a fáról, meg is mosta nekem, hogy megkóstoljam. Megpróbált velem kommunikálni, de nem találtunk közös nyelvet a jelnyelven kivül. Egyem a kis szívét. Azért szeretem én az örményeket, nagyon cukik tudnak lenni, ha akarnak.
És hazafelé úton, amikor már azt hittem, hogy semmi látnivaló nincs már, megérkerztünk Noravankba. Ha választanom kéne, melyik a kedvenc helyem, akkor benne lenne az első háromban. Gyönyörű magas, narancssárga sziklák között van ez a monostor. Nem tudom leírni a látványt. Ezt élőben kell látni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése