Augusztus 19. Vasárnap

Ma korán keltünk, hogy legyen helyünk a marshrutkában, ami Grúziába megy. Több módon is el lehet jutni Jerevánból Tbiliszibe: autóval, marshrutkával és vonattal. Az autó kilőve, a vonat az értesüléseink szerint lassú, maradt a marshrutka. De nem ilyen egyszerû ám az élet, mert mint kiderült, semmi biztosíték rá, hogy beférünk és senki sem tudta megmondani, hogy mikor indulnak (akkor, amikor megtelnek utassal). David leírta az állomás nevét smsben, amit taxisofõrnek mutogattuk bõszen reggel a marshrutka, tbiliszi szavak kíséretében. Szerencsére sikerült átadnunk az infót, meg is érkeztünk idõben. Csakhogy a marshrutka már tele volt, de szerencsére eljött velünk Anush is (örmény, szintén orvostanhallgató), aki elintézte, hogy indulhassunk hamarabb, mint kilenc óra. Sõt, ami még jobb, egy hétszemélyes opelt kaptunk a fenekünk alá, ami valljuk be azért kényelmesebb és gyorsabb is a marshrutkánál.
Az úton a tájban gyönyörködtünk, ami észak felé haladva egyre jobban hasonlít a jól megszokott európai hegyekhez. Sokkal több a fa, kevésbé kopár a táj, bár néha egy-egy elhagyatott gyár belerondít az összképbe.

Azt, hogy Grúzia sokkal európaibb, már a határon látni lehetett. Amint (5 óra utazás után) megérkeztünk Tbiliszibe, már biztos voltam benne, hogy teljesen más lesz, mint Jereván. A kapcsolatunk ezzel a várossal nem indult rózsásan, 2 és fél órát vártunk Gibon öccsére, aki végül elvitt minket a hostelbe. A helyet Nest Hostelnek hívják, két részbõl áll. Van egy része, ami olyan, mint egy koli, emeletes ágyakkal, és van egy másik része, amit privát szobának hívnak, ebben lakunk mi. Van egy külön szobánk, a konyhát és a fürdõt meg kell osztanunk a szomszéd szoba lakóival (egy nagyon kedves fiatal lengyel párral). Közel lakunk a városközponthoz, a tömegközlekedést nem is kell használnunk, mert minden közel van.
A hostel kis családias, igazi bohémtanya :). Egy ötven körüli nõ és egy fiatal srác vezetik a helyet, de kettõjük közül csak a srác tud angolul. Nagyon kedvesek voltak, mindenben segítettek nekünk, a telefont is kölcsönadták néhány percre. Ééés van WiFi. Tiszta Hawaii. Mindezt 15 euro per éjszakáért megkapjuk. Nem olyan olcsó, mint számítottam, de három napot kibírunk így.
Miután megérkeztünk (fél öt), lezuhantoztunk, elmentünk vacsizni, aztán meg a boltba, hogy vegyünk valamit reggelire. Nagy szerencsénk volt, mert pont akkor kezdett el zuhogni az esõ, amikor a boltban voltunk, nem 10 perccel késõbb, mert akkor csúnyán eláztunk volna. Megkérdeztük, hogy gyakori-e, hogy így leszakadt az ég, azt mondták, hogy meleg szokott lenni, most csak egy front jött. Nem is baj, legalább nem fogjuk magunkat halálra izzadni.
Este eljött értünk Gibon az öccsével (Nika) meg az öccse haverjával(Luka). Mindketten 19 évesek, most fejezték be a középsulit. Az Nika jó fej, értelmes srác, felvették az orvosira. Egész este azon kesergett, hogy el akar menni Grúziából, mert itt alig talál lányt, aki lefedzik vele, és elege van, hogy mindig fizetnie kell, ha dugni akar. (Ugyanaz a helyzet, mint Örményországban) Szegénykémet tényleg megsajnáltam és arra gondoltam, hogy Ork biztos felakasztaná magát ebben az országban (is). Luka pedig amerikai grúz. Kint született, amerikai állampolgár, ott járt általános iskolába, aztán az apja (aki Ukrajnában dolgozik olajmérnökként) hazarángatta, hogy itt végezze el a középiskolát. Bizonyára sosem fogja ezt Luka megbocsátani neki. Luka ugyanis fanatikusan amerikai. Nem kicsit, nagyon. Egész este áradozott az állomkról, a végén egy kicsit fárasztó volt már. Még az útlevelét is megmutatta (elõször láttam amerikai útlevelet, és olyan, mint amire számítottam:színes, tele van híres amerikai helyek képével és minden oldalon van egy idézet. Nem szarral gurítanak ám). Egyébként jó fej a srác, ha nem veszed komolyan a sok hülyeségét.
Sétáltunk egy nagyot a városban, ettünk Katchapurit (kenyér valamivel a közepén, sok fajtája van, mi a sajtos-tojásos klasszikust próbáltuk ki), aztán elmentünk a sky-bárba, ami (meglepõ módon) egy épület tetején van. (Mint sok sok más bár és étterem is itt). Hajnal négykor úgy éreztük, hogy ideje lefeküdni, úgyhogy a srácok hazakísértek minket, mi pedig zsákként eatünk az ágyba a fáradtságtól. Hosszú nap volt ez.