Erre a hétvégére nem szerveztek nekünk semmit, nem tudom, miért. Elvileg várunk még a többiekre, de csak egy német lányról tudunk, aki biztos jön. Pedig azt mondták, hogy leszünk mininum tizen, de nem úgy néz ki a dolog. És nincs fiú sem közöttünk, ami eléggé megnehezíti az életünket. Elvileg két lány még visszajön Grúziából (elmentek oda egy hétre kirándulni), de csak az egyik marad egész Augusztusban.
Szombaton nem is volt ezzel semmi gond, elmentünk a piacra. Rengeteg szép dolgot láttam, de nem akartam már most elkölteni az összes pénzem ajándékokra, úgyhogy majd az utolsó napomon jól bevásárolok.
A piac után elmentünk ebédelni abba az étterembe, ahol már voltunk egyszer (most eszemben van, akkor Gonio-t ettem). Csirkét rendeltem, amin olyan szósz volt, amiben mogyoró, dió és efélék voltak (angolul nuts). Nagyon-nagyon finom volt, otthon majd szeretnék ilyet főzni. Ezután nagyot sétáltunk a városban, megnéztük a múzeumot a Cascade-ban. Aztán hazafelé felültünk az óriáskerékre a Victory parkban és megállapítottuk, hogy a többi lélekvesztőt is ki kell próbálnunk. (abban a parkban lényegében egy egész vidámpark van berendezve). Az esti buli megint hajnalig tartott, ötre értünk haza.
Ma nagy nehezen eljutottunk egy Jereván melletti városba, ahol nincs semmi, csak néhány templom, de azok nagyon szépek. David kölcsönkérte az apja kocsiját, így csak kettőnknek kellett taxival mennie. Mivel szervezett közösségi közlekedés nincs, ezért iránytaxival mentünk. Odafelé 600, visszafelé 300 dram volt fejenként. Én nem tudom, hogyan közlekednek az emberek ebben az országban, de már értem, hogy miért nem gáz, ha valaki késik: egyszerűen kiszámíthatatlan, hogy mikor érsz oda. Szóval a városban a templom szép volt, de már későn értünk oda, így a múzeumba nem tudtunk bemenni. Örményországban mindent olyan nehézkes elintézni, sosem indulunk korán, mert nem rajtunk múlik, hanem az örményekhez vagyunk kötve mert nem ismerjük a rendszert és senki sem beszél angolul az utcán.
A vacsoránkat egy másik étteremben költöttük el, ahol nagyon kellemes meglepetés ért minket. Miután befejeztük a kaját, a pincérnő hozott nekünk még egy tányért, néztünk is rá kérdő tekintettel. Sejtelmesen megjegyezte, hogy meglepit fogunk kapni. Hát ilyet még európában is ritkán tapasztal az ember. Pedig nem is hagytunk ott nagy összeget, nem fogyasztottunk sokat. Szóval kaptunk egy kis sárga- és görögdinnyét ajándékba. Az az étterem azért tudja, mi az az üzletpolitika :)
Este nem volt semmi különös, csak leültünk a hattyúk tavához (tényleg így hívják, mert hattyúk úszkálnak benne), aminek a kellős közepén van egy nagy kivetítő. Este általában koncertfelvételeket vetítenek ki rá. Most is ez volt, de sajna így elég uncsi, ha nem élő. Szóval inkább hazajöttünk néhányan, a többiek maradtak. Nem volt most igazán kedvem menni velük, mert ők sem tudták eldönteni, hogy mit akarnak és ilyenkor mindig megy az agyalás, aztán eljutunk valami szar helyre, amikor már fáradt vagyok, úgyhogy inkább kihagytam. Francescával szeretnénk új helyeket találni, mert én már egy hét után unom azokat, ahová járunk, Francesca meg két hete van itt, szóval képzelhetitek. Pici ez a város.
Este tízre haza is értünk, én elmentem egy kicsit futni, aztán lassan megyek aludni, mert éjszaka nem sokat aludtam, nappal meg a hőség és a grúz szobaszomszédaink hangoskodása miatt képtelenség pihenni.
A szobatársam, Hanna kezd az idegeimre menni. Megkérdeztem, miért nem akarja kipróbálni az örmény kaját (ami egyébként tényleg nagyon finom), mire az volt a válasz, hogy nem néznek ki úgy, mintha finomak lennének és fél, hogy rosszul lesz tőlük. A pizza is furán, "örmény" módon volt elkészítve, annyira nem ízlett neki (azért megette). Komolyan, ha én el tudom viselni ezt a libát egy hónapig, senki ne mondhatja rám, hogy nem vagyok türelmes ember.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése