Augusztus 20-22. Hétfõ, kedd, szerda

Jé, hétfõn volt augusztus 20-a...kihagytam tűzijátékot. Igazából nem számít, Jerevánban minden nap van. Ez a mániájuk. Ha valakinek szülinapja van, vagy ilyesmi, rögtön szaladnak a tűzijátékért.
Szóval hétfõ reggel nagy nehezen kimásztunk az ágyból, főztünk egy kávét (egy normális konyhában, nem egy büdös, csótányokkal teli helyen, mint a koliban, szóval luxus volt a javából)és nyakunkba vettük a várost. Elõször vennünk kellett egy grúz sim kártyat, hogy tudjunk kommunikálni a lányokkal és Gibonnal. (Összesen öten jöttünk, a román, a német, a litván és az egyik francia lány. Eredetileg úgy volt, hogy Gibon tud Ilincának és nekem szállást intézni valamelyik rokonánál vagy ismerősénél, ezért a többi lány keresett magának szállást egy hostelben. Amikor kiderült, hogy nekünk is hostelbe kell menni, már nem volt hely a lányok hostelében, ezért laktunk mi más helyen.)
Amíg én a simkártyáért álltam sorba, addig Ilinca elment térképért. Útközben összeismerkedett egy grúz sráccal (akirõl nem mellesleg kiderült, hogy operaénekes), aki nagyon kedvesen felajánlotta, hogy du. 5 után körbevezet minket, ha szeretnék. Persze, hogy szeretnénk.
Ezután megmásztuk a "Grúzia anyja" nevezetű szoborhoz vezetõ lépcsõt. Ilincával nevettünk azon, hogy nekünk már minden országban van mamánk (Jerevánban is van egy nagy nõi szobor a hegy tetején, ő a mi mamánk, védelmezőnk :) ). Gibon mondta aztán este, hogy ő azt vette észre, hogy sok posztszovjet országban van ilyen szobor. Aztán beugrott, hogy basszus, ilyen nekünk is van Budapesten (a Szabadság-szobor, és igen, tudom, hogy mi nem vagyunk posztszovjet ország). A szobor mellett van egy erőd, azt is meglátogattuk, aztán lefelé a felvonóval mentünk. Olyan felvonó van Tbilisziben, mint a sípályákon szokott lenni. Ha jól tudom, Budapesten is megfordult néhány ember fejében, hogy jó lenne ilyet építeni a várhoz, de sok embernek nem tetszett az ötlet, mert szerintük rontotta volna a városképet. Itt nem volt ilyen probléma, nagyon kis jópofa és hasznos dolognak tartom, nekem tetszett :). Ezután elgyalogoltunk egy bazi nagy templomhoz, ami szokatlan volt a sok kis örmény monostor után. Nagyon impozáns látvány volt, a kertet is gyönyörûen megcsinálták.
Miután térdig koptattuk a lábunkat, hazamentünk zuhanyozni. Felhívtuk a dalos pacsirtánkat, hogy jöjjön el velünk vacsorázni, mert meg akarjuk kóstolni a grúz specialitásokat. Amikor indulni akartunk, ismét leszakadt az ég (pont ugyanabban az időben, mint vasárnap), úgyhogy a srác eljött értünk taxival és elvitt minket az éttermbe. Megkóstoltunk a khinkalit, ami főtt tésztába csomagolt, gazdagon fűszerezett darált hús. Finom volt, de semmi extra. Érdekesebb volt az énekes története. 27 éves most és csak három éve kezdett el énekelni. A családjában mindenki zenével foglalkozik, viszont ő sosem akart énekes lenni. Egyszer elkísérte az öccsét az énektanárhoz, aki felfedezte, hogy a pasinak sokkal jobb hangja van, mint az öccsének. Ezután fogta magát, otthagyta a munkáját és elkezdett komolyan foglalkozni a zenével. Így kezdődött hát hõsünk karrierje 24 éves korában. (A szakértõket kérdezem: nem túl késõ ez?) Késõbb találkoztunk Gibonnal, az öccsével, meg az ismerõseikkel, belültünk egy helyre sörözni, beszélgettünk sokat és meglepõ módon megint késõn értünk haza.

Kedden a többiek elmentek kirándulni három kisebb faluba Tbiliszi mellett, de én nem mentem velük, mert a városban akartam maradni és Ilincát kivéve elég unalmasak. Nika volt olyan kedves és elvitt egy tóhoz, meg a mellette lévõ skanzenhez. A skanzen nem volt olyan érdekes, összesen három házat tudtam megnézni. Az egyikben viszont elbeszélgettem az idegenvezetővel (aki egyébként festő). 56 éves és három éve született a fia...nem siette el. :)
Este együtt vacsoráztam a lányokkal, aztán Ilincával visszamentünk a hostelbe fizetni. Az egyik lány mondta, hogy van egy nagyon jó bár a városban (Canudo) és a hostel lakóinak az elsõ sör ingyenes. A hostel tulaja alapította, de aztán átadta az egyik haverjának. A tulaj egyébként egy fiatal, harmincas srác, a hostel pedig teljesen tükrözi a személyiségét.
A Canudo egy fantasztikus hely, tele volt külföldiekkel. Találkoztam ausztrállal, új-zélandival, amerikaival, kanadaival és brittel is. Mindannyian angolt tanítanak Grúziaban. Ééés végre megkaptam, amire már három hete várok, igaz nem Örményországban és az illetõ nem európai. Igen, találtam valakit, aki istenien táncol. Fekete bőrű, amerikai, közgazdaságot tanít az USA-ban, és azért ment Grúziába, mert kicsit szeretett volna segíteni valamelyik fejlõdõ országnak (meg gondolom kalandra vágyott). Sanchez 35 éves, de lesett az állam, amikor megtudtam, mert maximum harmincnak nézett ki. Az a kb. masfél óra, amit együtt táncoltunk egyszerűen csodás volt... az egyetlen probléma csak az volt, hogy túl gyorsan ivott meg két felest egymás után és szegénykét a barátai vitték haza, mert alig tudott járni. Sosem láttam még ilyet, hogy valaki ilyen hirtelen lesz rosszul. Az egyik pillanatban még táncoltunk, a következõben pedig már képtelen voltam vele kommunikálni. Még elköszönni sem tudtam tőle, de szerencsére korábban elkértem az email címét. Talán még képet is tudok szerezni, mert a barátai csináltak néhányat rólunk ;). A legszebb éjszakám volt ez, mióta eljöttem otthonról. Gibon azóta azzal cukkol, hogy halálba táncoltam szegényt.

Szerdán fél kettõkor értünk a marshrutka állomásra, mert azt mondták, hogy kettõkor indul az utolsó. Itt minden egyes ember máshogy tudja a dolgokat, az egyik azt mondja, hogy odamehetünk bármikor, lesz helyünk, a másik azt,  hogy csak 5-ig közlekednek a buszok, a harmadik megint mást mond. Így döntsd el... szóval ott voltunk fél kettõkor szerencsére, mert ha késõbb megyünk, akkor már nem lett volna helyünk. Csakhogy meg kellett várni azokat, akik előre megvették a jegyeket, de nem tudtuk, hogy mikor érkeznek. A sofõr mondta, hogy a marshrutka mindenképpen elindul 5-kor, de ha megtelik, akkor hamarabb is. És igen, végül 5-kor indultunk el, több, mint három órát vártunk az állomáson. Közben azért nem unatkoztunk, mert egyszercsak feltűnt egy amcsi pár, akik nem Jerevánba akartak menni, hanem csak a határ mellé. De ugye nem volt több hely, ez volt az utolsó járat, mindenképpen el akartak jönni velünk. 2 óra tárgyalás után beleegyezett a sofõr (aki szintén nem beszélt angolul, Gibon fordított), hogy a hátizsákukon ülve utazzanak velünk. A sofõr viszont annyira megpuhult, hogy két további embert is hajlandó volt felvenni, ők hokedliken utaznak. Vicces.
Csak, hogy izgalmas legyen az élet, 2 órányi távolságra Jerevántól (este 9-kor) defektet kaptunk a semmi kellős közepén. Több, mint fél órát fagyoskodtunk, mire kicserélték a kereket, de legalább a csillagok gyönyörûek voltak. Két srác megállt segíteni, aztán csináltak velünk egy csoportképet. Nekünk mondjuk nem volt akkora élmény, de legyen nekik karácsony...
Aztán a busz megint lerobbant 15 percnyi távolságra az állomástól, 20 percet vártunk, mire jött egy másik. Éjfélre haza is értünk. 11 óra alatt sikerült megtenni egy 5 órás utat. Világcsúcs. Negatív.